A. E. van Vogt, a sci-fi klasszikusa, a férfi, akitől Philip K. Dick és Alfred Bester ihletet merített, az ember, akinél már csak 1945-ös regénye klasszikusabb, a történet, amely az azóta eltelt évtizedek sokán kihagyhatatlan alapművé nemesedett…valóban így lenne? Ez lenne az a könyv, ami kapásból eldönti rólad, hogy értelmes, gondolkodó, filozofikus alkatú ember vagy-e, esetleg csak egy bugris, aki jobb, ha megmarad a lövöldözős, zöld emberkés tufánál, amiből szinte minden „tu” hiányzik, „fa” pedig csak a primitív klisék szintjén? Kétlem, bár az olvasása közben folytonosan olyan érzés kerülgetett, mintha én lennék a hülye vagy már oldalakkal előbb lemaradtam volna valami fontos gondolatról és amiatt nem értem, hogy mi van. Pedig csak arról van szó, hogy nem mindig lehet tisztán érteni a cselekmények motivációját, mert – dacára annak, hogy gyakorlatilag a főhős, Gosseyn összes gondolatát megismerhetjük - az író egész egyszerűen nem hajlandó kifejteni, hogy mi az isten az a nulla-A filozófia, az elejtett utalások és idézetek meg ebből a szempontból édeskeveset érnek (számomra legalábbis). Ugyanakkor arról sincs szó, amit Damon Knight állított, hogy a könyv egy nagy rakás szar, csapnivaló írói munka, mert amúgy nem rossz, gazdag a regény világa (bár többet is ki lehetett volna hozni belőle még 100-200 oldalon), lendületes a cselekmény (esetenkénti kiszámíthatósága azonban néha már fárasztó) és tényleg érezni lehet rajta, hogy innen is meríthetett PKD és Bester. Összefoglalva véleményemet: nem rossz, de nem is alapmű, viszont egy raklapnyi igazán pöpec borítóval kihozták Ámerikában. Találam egy olyan kiadványt is, amiben vannak illusztrációk, ezek az utolsó pár dián tekinthetők meg.

---

---