Magam is mérnök lévén és úgy is, mint az utópiáról/disztópiákról szóló regények igaz rajongója nagy érdeklődéssel vettem kezembe az Utópia 14 című könyvet. Vonnegut írásai nem teljesen újak számomra, bár még csak két művét olvastam korábban, a Mesterlövészt és Az ötös számú vágóhidat (ez utóbbit minden idők egyik legjobb SF regényének tartják, bár szerintem nem tekinthető igazából SF-nek), viszont azok is tetszettek, mint ahogy az Utópia 14-en is jól szórakoztam, pláne azokon a részeken, melyekben a kétkezi munkás vagy szerelő emberek fikázzák a főiskolát/egyetemet végzett „mérnök urakat”, mivel már én is voltam nem egyszer hasonló szövegek célpontja vagy fültanúja. Nem volt hát nehéz beleélnem magamat a főhős, Paul Proteus helyzetébe, aki egy irodában múlatja napjait, csöppet unja is már a banánt, a kétkezi munkához nem sokat konyít, viszont szeret munka után lehajtani egy-két korsó sört és igencsak megkérdőjelezi a mérnöki munka mondjuk úgy: emberiség segítő hatását. A Vonnegut által elképzelt totálisan gépesített világban ugyanis az állampolgárok helyzete elég kilátástalan: tisztességes (leginkább mérnöki) állása csak annak van, akit a központi számítógép arra érdemesnek talál (és csak addig amíg meg nem szerkeszt egy olyan gépet, ami később őt magát fogja feleslegessé tenni), ebből kifolyólag a továbbtanulás és a felsőoktatás is a kevesek kiváltságának számít, s mivel a szakmunkákat robotok végzik, így mindenki más csak teng-leng a nagyvilágban és várja, hogy majd csak történik egy 180°-os fordulat, neadjisten hogy visszatérjenek a régi szép idők. Gondolatébresztő regény a technikai fejlődés határairól és társadalmi hatásairól, hogy legyen miről dilemmázni; egy ideig még úgysem fogjuk még elérni az automatizálásnak ezt a fejlettségi szintjét, bár a könyv megírása óta eltelt röpke 50 évben azért jóval közelebb kerültünk az Utópia 14 / Gépzongora által vizionált jövőhöz.