Tudományos - fantasztikus regények borítói

Háromnegyedéhez érkezett a Különös históriák négy kisregényének szentelt "sorozatom". A kigondolt megfeszített tempóból (valami másfél hét alatt akartam bemutatni a négy történetet) persze nem lett semmi, mert meghánytak némi melóval, az meg talán már kiderült mindenki számára, hogy a Tufabor leginkább munkaidőben íródik. Na mindegy, az élet gyakran felülírja a terveket. Ennek a bejegyzésnek a tárgyát képező kisregény a kötetben a negyedik darab, de előrébb vettem, mert a "sorozatzáró epizód" borító- és képregénydömpingben fog kiteljesedni. Éppen a canterville-i kísértet előtt pár hónappal olvastam a Dorian Gray arcképe című regényt, Oscar Wilde nagyszerű munkáját, amelyben igen provokatív módon köpi szembe az angol arisztokráciát és annak gőgös, arrogáns és egyszersmind távolságtartó szemlétmódját, dőzsölő és élvhajhász életvitelét, idejétmúlt, begyepesedett nézeteit. Az a történet nem éppen humoros voltáról híres (épp ellenkezőleg, meglehetősen komor), bár Lord Henry Wotton jóvoltából azért jócskán vannak benne nem gyengén szarkasztikus szövegek is, amiken jókat lehet mulatni (nekem mellesleg pont Wotton figurája miatt tetszett a regény). Wilde A canterville-i kísértet meséjében is sziporkázik, nagyokat rúgva az ódivatú angol uraságokba, kiváló humorról téve tanúbizonyságot ennek a szó szerint szellemes történetnek a lapjain. A Canterville kastély ugyanis gazdát cserél: a gazdag amerikai család cakli-pakli megveszi úgy, ahogy van: kísértetestől, mindenestől. Mit kezdhet egy vérszomjas, feladatát komolyan vevő, elkötelezett kísértet az új lakókkal, amikor azok nem hisznek a szellemekben; a vérfoltot csodaszerekkel eltüntetik, a zörgő láncokat megolajozzák, hovatovább még ők kezdik üldözni a nyomorúságos élőhalottat? Feküdtem a röhögéstől.