Isaac Asimov akkurátus ember lehetett, olyasféle pasas, aki nem egykönnyen törődik bele, ha valami nem elégíti ki száz százalékosan az elvárásait. A Fantasztikus utazás 1. (akkor még nyilván az egyes nélkül) című regényével a saját bevallása szerint elégedetlen volt, ezért húsz évvel az első rész megírását követően papírra vetette a 2.0-ra frissített verziót, mely a Fantasztikus utazás 2.: Végcél az agy címet kapta. Lehet, hogy nem kellett volna fáradnia vele, az élete vége felé másra is fordíthatta volna a drága idejét. Nekem az első rész éppen eléggé tetszett, a terjedelmével sem volt bajom, bár amikor belefogtam a második részbe, természetesen még nem tudtam, hogy milyen lesz az eredeti alapötlet feldolgozása. Azt hiszem unalmasabbra sikerült az “előzménynél” és legalább százötven oldallal vastagabb, mint az indokolt lenne. Egyetlen szereplőt, a többnyire szellemes, bár nem ritkán fárasztó Gyezsnyevet kivéve a karaktereket meglehetősen szürkéknek találtam, a főszereplő, Dr. Morrison pedig kifejezetten idegesített: mivel a szovjetek akarta ellenére vonják be a miniatürizációs kísérleteikbe (gyakorlatilag elrabolják), ezért állandóan picsog, hogy engedjék szabadon, ő haza akar menni, ellenkezik és aggodalmaskodik (ami persze Asimov eszköze arra, hogy a majrézó amcsival replikázva tudományos-ismeretterjesztő információkkal világosítsa fel az olvasót), ráadásul gyáva is, a többi tudóssal pedig egyfolytában csak azon vitatkoznak, hogy a tudományos munkában előrébbvalóbbak-e a nemzeti érdekek a világ és úgy általában az emberiség érdekeinél. Értem én a dilemmát, de azért nem kell hatvanszor elismételni...emellett a könyvben valószínűleg a “Braun-féle mozgás” kifejezés fordul elő a leggyakrabban. Biztosan valami határozottan fontos fizikai jelenségről lehet szó, amit nem árt, ha mindenki az agyába vés.
kommentek