Cirka húsz évvel az eredetit követően, 2005-ben a magyar olvasók is kezükbe vehették a nem is annyira hús-vér, de azért még igencsak rúgkapáló Robinette Broadhead kalandjainak soron következő epizódját, amely A hícsík krónikái címet viseli. Nos, ezektől az olvasóktól én egy csöppet lemaradva, tavaly januárban olvastam el a kötetet, de amilyen csiga lassúsággal vánszorognak az események a hícsí-univerzumban, nem érzem, hogy túl sok lemaradásom lenne (sőt, a következő ismertetőt is akkortájt pötyögtem be, szóval azóta már egy betűre sem emlékszem a könyvből :D). Az előző regénnyel, a Találkozással nagyjából egy színvonalon elhelyezkedő, szórakoztató és érdekes regénnyel van dolgunk (noha szerintem a kelleténél többször igyekszik a főhős emlékeztetni bennünket, hogy ő már igazából nem él - ehhez kapcsolódóan a regényben kisezerszer elhangzik pl. a milliszekundum szó, ami egy idő után már roppant unalmas kezd lenni, meg amúgy is, Robin szeret picsogni, és ez néha kicsit megfekszi az olvasó gyomrát). A történet az emberiség és a címszereplő faj találkozását követő években játszódik - bár ami azt illeti, nagyobb részt a találkozás és a krónikák közötti időt meséli el Robin visszaemlékezéseit követve és sokkal kevesebbet tudunk meg a tulajdonképpeni jelenről és a jövőről, viszont annál többet magukról a hícsíkről, akik a könyv szereplőinek nem elhanyagolható hányadát teszik ki. Ami biztos: az előző kötetben leírt találkozással a múlt egy jelentős epizódja lezárult, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az Átjárót újabban már idősek otthonának használják és ennek megfelelően átkeresztelték Szikkadt Sziklára. Ki gondolta volna az Átjáró-sorozat nyitó darabját olvasva, hogy az akkor élettel teli űrállomás erre a sorsra jut, hogy a termeit és folyosóit olyan öreg harcosok fogják benépesíteni, akiket már ketté roppantana a Föld gravitácója, nem pedig saját félelmeikkel és reményeikkel, a csupa bizonytalanságot rejtő ismeretlennel farkasszemet néző feltáró űrhajósok? A Föld is megoldani látszik a túlnépesedés, az éhínség, a bűnözés és terrorizmus problémáit, kezdenek helyes kerékvágásba kerülni a dolgok - de hát valami baj csak akad talán, valami, amit elsimíthat a mi kedvenc multimilliárdos főhősünk; nem olyan ez, mint a vihar előtti csend? Természetesen erről van szó, hiszen nem szabad megfeledkeznünk az Ellenségről, a titokzatos Orgyilkosokról, az idegen fajról, akik elől fülüket-farkukat behúzva eliszkoltak a hícsík, hogy elő se bújjanak addig, míg csak meg nem jelentek a radarernyőn az emberek. Az Ellenségről többet nem is írnék, mert nem akarom lelőni a könyv utolsó fejezeteinek tartalmát, legyen elég annyi, hogy aki végigolvassa a könyvet, az egy újabb “találkozás” részleteivel ismerkedhet meg.
kommentek