Amint arról korábban bizonyára már megemlékeztem, ifjúkorom egyik igen kedvelt sci-fi irányzata a kiberpunk stílus volt. A polcomon még ma is ott a helye William Gibson Sprawl-trilógiájának, amiket olvastam is (a Számlálót vagy a Mona Lisát betegen, ágyban fekve olvastam, ez most, pötyögtetés közben ugrott be, igaz, hogy melyiket a kettő közül, az már a múlt ködébe vész), tetszettek is, de a Valhallánál megjelent regényei után már nem nagyon olvastam több Gibsont - a Virtuálfény és az Izzó króm még beleestek a szórásba, de azóta sötétben tartottam magamat Gibson munkásságát illetően. A szerző 2014-es év végén megjelent új műve, A periféria azután ismét a szerzőre irányította a figyelmemet (ami egyébként sokban volt köszönhető az Agave gondozásában megjelenő könyveknél már megszokott, igazán igényes fedlapnak), és mivel a munkamenet úgy hozta, hogy mostanában sokat utazgatunk az országban, így a hátsó ülés nyújtotta nyugalom lehetőséget kihasználva pár forduló alatt le is nyomtam a regényt. A szerző igen hihető jövőképet tár elénk, méghozzá rögtön két idősíkon is, a kettő között eltelt évtizedeket a számítástechnika eszközeivel hidalva át - mondjuk képzeljük el úgy, mintha a komputer játék, amit otthon nyomunk, ténylegesen a múltba vagy a jövőbe vinne (legalábbis egy alternatív idősíkon, hiszen azzal, hogy felvettük a kapcsolatot, szükségszerűen megváltoztatjuk a kontinuumot - vagy valami hasonló), a kapcsolat kétirányú, az idő mindkét fél számára egyforma ütemben telik, s bár az anyag nem vihető egyik oldalról a másikra, az információ és a tudat azonban igen. Egyfajta időutazásban lehet tehát része annak, aki a regényt a kezébe veszi, egy olyan időutazásban, ami egy közelebbi és egy távolabbi jövőbe vezet egyszerre; mindkettő meglehetősen sötét, de legalábbis sivár - a közelebbi idősíkon ugyan még megvan a Föld populációjának nagy része, de a távolabbi jövőben - köszönhetően az emberi faj (jelenleg is folytatott) áldásos tevékenységének - az élőlények jelentős hányada már kipusztult (Gibson ironikus módon "Főnyereménynek" nevezi azt, a bolygó életében bekövetkezett töréspontot, amikor minden visszafordíthatatlanul elb*szódott), a megmaradt - legfőképp gazdag és befolyásos - kevesek pedig sokszor már nem is személyesen, hanem biztos fedezékből, irányítható robotok, ún. perifériák által érintkeznek egymással, az életük lebonyolítását pedig mesterséges intelligenciákra és nanorobotokra bízzák; hiába a tudományos-technikai fejlettség elkápráztatóan magas foka, az egészből egyfajta dögunalmas rezervátum fíling árad, amit csak néhanap dob fel egy kis gyilkosság, politikai játszma, ingatlan panama vagy éppen a múlttal való kapcsolatfelvétel és a mások életével való machináció. A közelebbi jövő se tűnik szebbnek: az egyszeri ember pár multicég karmai között senyved, a pénzpiac ingatag, mivel a jövőből befolyásolható, akinek van suskája, az vagy drogpénzből csippentett le valamicskét vagy korrupt politikus, az állam "nemzetbiztonság" címszóval megfigyelés alatt tartja a lakosságot, az égbolton megfigyelő drónok cikáznak, és a háborúkból sem volt még elég, sőt, a katonák még tökéletesebbek, mint valaha. Az is igaz, hogy a sarki nyomdában akkor nyomtatnak neked valódi, lenyomozhatatlan telefont a spanok, amikor csak akarod, de a kilátás akkor is inkább depresszív, mint felvidító - mindezek ellenére, meglepő módon, a szerző a regény cselekményét az utolsó pár fejezetben, epilógusban pozitív irányba kezdi terelgeti (az én értelmezésemben: jobb, ha észbe kaptok emberek mielőtt még tényleg így nem járunk), de nem kezdek el spoilerkedni, akit érdekel Gibson munkássága, úgyis elolvassa. Igényes, komoly irodalom - én ugyan kissé nehezen rázódtam bele az olvasásába, de azért a közepe felé sikerült elkapnom a fonalat és ráéreznem az ízére. Keserű volt, mint egy jó tonic, habár mire lement, kiderült, hogy mégis inkább valami édesebbre vágytam volna :) A guglis keresés sajnos nem sok borítót eredményezett, viszont annál több Gibson-gitáros fotót. Egy Firebirdöt azért szívesen elfogadnék.