Jó pár éve már, hogy ezt a könyvet olvastam - a pontos dátumot nem jegyeztem fel, de minden bizonnyal a Tufabor “aranykorában” történt, amikor a vékonyabb galaktikás könyveket nyűttem -, és ahogy az lenni szokott, túl sok mindenre nem is emlékszem már belőle, s ennek tetejébe még ismertetőt se gépeltem le róla, pedig ezt addig kellett volna megtennem, amíg még friss volt az élmény (eső után köpönyeg…). Patrik Süskindnek volt egy aranyos írása arról (igaz vagy sem, nem tudom), hogy már mennyi mindent elolvasott életében és hogy kb. egy betűre sem emlékszik az egészből - no ezzel nagy általánosságban én is így állok (pár napja olvastam, hogy Mihail Bulgakov emlékezetből írta meg A Mester és Margarita x. változatát, mert a korábbit az őt ért üldöztetés miatt tűzre vetette; irigylem a memóriáját). Négy dologra viszont emlékszem A teremtés utolsó napja kapcsán: az első, hogy az élettől is elvette a kedvemet, annyira lehangoló volt, amit ennek ellenére én a pozitívumok közé sorolok, hiszen ez pontosan azt mutatja, hogy egy jó könyv képes hatni az olvasó hangulatára, gondolataira. A második dolog, hogy időutazós történetről van szó, amiben sajnos nem túl magasztos célokra használják fel a technológiában rejlő lehetőségeket (pl. háborús nyerészkedésre és pusztításra kell gondolni). Ugyancsak megragadt bennem, hogy szívesen újraolvasnám egyszer a regényt, mert összességében véve tetszett. A negyedik és utolsó emlék foszlány az, hogy ezután nagy reményekkel belekezdtem a Midas című kötetbe, ami ugyancsak Wolfgang Jeschke műve, az viszont nem igazán tetszett, végig se olvastam, ami nálam ritkaságszámba megy, ahogy arra már bizonyára rájöttek a blog olvasói. Nos, ez ugyan vajmi kevés információ egy tisztességes könyvismertetőhöz (talán blog bejegyzésnek még elmenne valahogy), ezért úgy határoztam, hogy segítségül hívom besucher barátomat, citálva az Olvasónaplójában közölt rövid ismertetőjét a műről – tudom, hogy nem haragszik meg érte. Remélem azért elhiszi nekem, hogy ez nem azért van, mert az szegény ember vízzel főz, meg ha ló nincs, akkor jó a szamár is stb. :) Íme hát lássátok:

„Hát elég megrázó volt ez a regény. Egy kedves kollégától kaptam kölcsön, akinek ezúttal is köszönet érte. A borító (Boros Zoltán rajza – ezúttal Szikszai kollégája nélkül) máris sokat sejtet: egy őshüllő figyel egy pilótát, aki vízbe fulladt ügyesen, a helikopterével együtt. Ebből már sejtheti a kedves olvasó (vagyis én, hehe), hogy időutazásról lesz itt szó. Visszaküldenek pár embert, felszerelést, miegyebet a múltba, hogy idejekorán beavatkozzanak a világ sorsába. A fülszöveg nem teljesen fedi a regény valódi tartalmát, nem a Bermuda-háromszögre van itt kihegyezve a dolog, az csak egy finoman említett mellékszál. A regény eleje a hidegháborúban játszódik, precíz tudományos hangvétellel sorolja fel az időutazás bizonyítékait, bár néha egyes szálak túl részletesen ki vannak fejtve. Aztán jön az időutazás, effekt, csillogás, harcok, atomgránátok, mintha csak valami Időzsaru-klónt olvasnánk (tényleg, meg kéne nézni megint azt a filmet). Utána pedig kissé megnyugszik a szöveg hangvétele, az író kalandozni kezd az időutazás és úgy általánosságban az emberiség filozófiai mélységeiben, és néhány száll itt is túl messzire vezet bizony, valljuk be, feleslegesen. Az egész regény tulajdonképpen egy sikertelen vállalkozás története. Ez már az elejétől sejthető, egyes mellékszereplők még figyelmeztetnek is erre, de hát a fejesek persze nem hallgatnak rájuk. De szokás szerint nem ők járják meg, hanem a szerencsétlen kutatók, tudósok és katonák, akiket felhasználtak ebben az őrültségben. A német író 1981-ben írta ezt a regényét, kíváncsi lennék, mire jutott azóta. Az új Galaktika-legénység nemrégiben megjelentette a Cusadus-játszmát tőle, érdemes lenne megszerezni, és összehasonlítani, hogy vajon ugyanolyan szétágazóan ír-e, és hová jutott elméleteivel. Mert A teremtés utolsó napjában bizony elég sötét képet fest az ember nevű teremtményről, mondhatni, az emberi butaság krónikája az egész.”

Uff, besucher szólt.