Tudományos - fantasztikus regények borítói

Ismét egy epikus ciklus nyitódarabja került a kezembe, ezúttal egy írónő tollából. Marion Zimmer Bradley Darkover regényfolyama jó pár regényt és novellát ölel fel, magyarul azonban tudomásom szerint eddig ez az egyetlen kötet, ami az olvasók számára elérhető. Nem mintha kedvet kaptam volna a továbbiak elolvasásához…komoly nehézségeim voltak a haladással, holott nem hosszabb az egész, mint 180 oldal, mégis míg ezen a könyvön túlestem, aközben elolvastam egy másik 450 oldalasat is, ami ugyan egyáltalán nem tartalmazott mélyenszántó gondolatokat, de olvasatta magát – talán pont ezért nem haladtam a Darkoverrel? Az ugyanis nem vethető az írónő szemére, hogy nem ültetett el gondolatokat a regényben, s ebben a tekintetben egy igazi tudományos fantasztikus művel van dolgunk: hogyan fogjon hozzá az emberiség egy idegen bolygó kolonizálásának, pláne, ha már lakott? Megpróbálja-e rákényszeríteni kultúráját, technológiáját a planétára; egyáltalán, az alapvető felszerelésen kívül hozzon-e magával valamit az anyabolygóról vagy kezdje teljesen üres lappal az új életet, alkalmazkodva az adott körülményekhez? Tudósokra, mérnökökre és számítógépekre lesz-e szükség vagy inkább földművesekre, kézművesekre, katonákra? No meg a női vonal, amely a könyvben igen erőteljesen tör a felszínre: hány generációra lehet előre tervezni és sikerülhet-e egyáltalán egy életerős populáció fenntartása; mekkora terhet ró ez majd a nőkre, az anyákra, hogy alakíthatóak ki a legtartósabb vagy legváltozatosabb gének – ki mindenkivel kell ehhez összefeküdni? Szóval egy jó csomó kérdés, amin el lehet mélázni, mielőtt bárki nekiáll, hogy meghonosodjon egy idegen bolygón :)

Willam Gibson amerikai science fiction írót a cyberpunk, avagy kiberpunk irányzat atyjaként tartják számon. Talán a cyberpunk stílus mára már nem annyira újszerű és divatos, mint a stílusjegyeit lefektető Neurománc és folytatásainak megjelenése idején és a rákövetkező (kilencvenes) években, de vitathatatlanul az SF egyik legvagányabb ágát képviseli. A kilencvenes évek közepén magam is nagy kedvelője voltam a műfajnak, természetesen olvastam Gibson Sprawl - trilógiáját, de töredelmesen be kell valljam: már egy betűre sem emlékszem ezekből a könyvekből. Mondjuk az eltelt kb. 15 év alatt nem is csoda, hogy elfelejtettem a történetszálakat, mert gyakran arra sem emlékszem tisztán, ami az előző nap esett meg velem…és ennek semmi köze alkoholhoz vagy drogokhoz, ilyen szita agyam van sajnos :) Úgyhogy könyvismertető helyett ejtenék pár szót a cp világról, aki nem tudná, mire számítson akár a Neurománctól, akár egy másik punk regénytől (a népszerű Shadowrun szerepjátékon alapuló könyvek is ilyenek például): egy nem túl távoli, sötét, korrupt és paranoid jövőt kell csak magunk elé képzelni, nagyvárosokkal, multikkal, túlnépesedett nyomornegyedekkel meg ilyesmikkel. Eddig még talán nem is beszélhetünk sci-firől, hiszen gyakorlatilag a képzelőerőnket sem kellett megtornáztatni, úgyhogy ezt tetézzük meg egy csomó kibernetikus testimplantátummal és egyéb überfrankó kütyüvel, robotokkal, egy nagy rakás fegyverrel, spéci harci drogokkal, valamint egy olyan világméretű számítógépes hálózattal, amihez képest az internet kutyafasza és ahová személyi számítógép helyett közvetlenül az agyukkal csatlakoznak be a felhasználók, bár emiatt lépten-nyomon leselkedik is rájuk valami veszély hol egy gátló program, hol egy mesterséges intelligencia „jóvoltából”. Nagyvonalakban legalábbis valami hasonlóra emlékszem. Mellesleg a borítók tökéletesen hozzák is ezt az életérzést; viszonylag sokat sikerült belőlük összelapátolni, ami egyértelműen mutatja a könyv töretlen népszerűségét.

Szégyen-gyalázat, hogy milyen régen nem volt képregény, ezért itt van a Neuromancer című darab 1989-ből, ami kiválóan alkalmas arra, hogy a vén rókák felfrissítsék emlékezetüket a regény cselekményét illetően, ugyanakkor az ifjú titánok se tartózkodjanak attól, hogy gyorsan beleolvassanak vagy ha angolul nem értenek, legalább nézegessék meg a képeket :D 

Pár nappal később: Ugyan nem nagyon szoktam videókat beilleszteni, de most találtam egy jó kis dokumentumfilmet a cyberpunkokról, amelyben William Gibson is beszél a stílusirányzatról. Oldschool cuccos. Csak ha végeztetek a képregénnyel :)

Túl sok jót nem tudok írni erről a könyvről – ugyanakkor nagyon rosszakat sem; egy alapvetően egyedi ötlet, amely azonban egy tök átlagos tu-fa környezetben (pár tízezer évvel jelenünket követően, egy egzotikus fajok által benépesített galaxisban) játszódik. A tulajdonképpeni főszereplője a könyvnek a Föld leghatalmasabb elefántja, illetve annak az agyarai (meglepő módon innen származik a könyv címe is :)), amelyek az évezredek során újra és újra felbukkannak az univerzum népeinek történelmében. A regény fejezetein végighaladva fokozatosan ismerhetjük meg az agyarak, illetve azok birtokosainak sorsát; ezek a mesék azért lehetnének izgalmasak, mert minden birtoklója szemében más és más (nem ritkán misztikus) tulajdonsággal bír a két elefántcsont: ki hatalmat, gazdagságot, ki egyfajta varázserőt vagy lelki üdvének megmentését reméli az egyébként valóban felbecsülhetetlen értékű múzeumi daraboktól. Igen, valóban izgalmasak lehetnének, de végső soron nem azok – nem tudom megmagyarázni az okokat, de különösebben nem fogott meg az egész, amelyik rész meg kicsit jobban tetszett a többinél, az éppen az elefánt üldözésének és elejtésének története volt - egy 19. században játszódó vadászat, tehát tulajdonképpen még csak nem is SF…a továbbiakban tehát totál átlagos könyvként fogom emlegetni az Agyarakat, bárki is kérdez felőle. De nem fog, és ez az, amiről beszélek. Kevés kiadásra bukkantam rá, ezúttal tehát kevés a borító is, viszont azokon sincs túl sok igazi sci-fi elem, inkább csak…nos hát: elefánt agyarak. 

Ez a könyv leginkább a Tufabor olvasónapló jellege miatt került bele a blogba, nem pedig a borítók miatt – tekintve ugyanis, hogy magyar regényről van szó, ami tudomásom szerint össz-vissz két kiadást élt meg, sajnos nem sok fedlap grafikát áll módomban bemutatni. Ellenben van itt egy egész jó kis tudományos (és főleg tudományos!) fantasztikus regény, amely témáját tekintve rokon A feladattal és a Hozsánna néked, Leibowitz!-al: mondjuk úgy, hogy az emberiség majdnem teljes kipusztulásáról és feltámadásának reményéről szól. Aki még nem olvasott semmit Zsoldostól, az könnyen a klasszikus „most olvassam tovább vagy jobb, ha nem vesztegetem az időmet erre a *@&!%-ra?” szituációban találhatja magát rögtön a legelején és ez az érzés aztán nem is nagyon engedi el az embert kb. a könyv második negyedéig – nekem legalábbis nagyjából eddig tartott, hogy ráérezzek az ízére, holott én már valamennyire ismertem az író stílusát A feladat révén. A könyv persze azt az olvasót fogja igazolni, aki kitart a folytatás mellett és rájön, hogy a robotok helyzetébe képzelve magát szép lassan értelmet nyer a történet, és hogy milyen „érzés” lehet a szigorú logika alapján működő gépeknek találkozni az addig ismeretlen világgal és a benne élőkkel. Így jutunk el aztán az emberiség (kevés kivétellel) elkorcsosult maradványaihoz, akiket a könyv második fele mutat be. Ők egy hasonló világban élnek, mint a Leibowitz apokalipszist túlélő embercsoportjai, próbálgatják feléleszteni a régmúlt korok tudományát, egyszersmind próbálnak is elszakadni attól, ami már egyszer majdnem teljesen eltörölte a fajt a Föld színéről. Érdekes olvasmány, bár számomra kissé befejezetlen: mire igazán belejöttem volna már vége is szakadt az emberiség ezen krónikájának. Ettől függetlenül biztosan fogok még Zsoldost olvasni.

Akinek valami véletlen folytán még nem csücsülne a polcán az Ellenpont, az se lógassa az orrát, mert a Magyar Elektronikus Könyvtárból minden további nélkül kikölcsönözheti.