Tudományos - fantasztikus regények borítói

Noha Stross korábban ismertetett regényét, az Accelerando-t meglehetősen ambivalens érzésekkel helyeztem vissza a polcra, ez még egyáltalán nem akadályozott meg abban, hogy a szintén az Ad Astra gondozásában napvilágot látott Pokoli archívum című regényére is rávessem magamat. Az ok egyszerű és prózai: H. P. Lovecraft-tel, Cthulhu-val és csápokkal nekem szinte bármit el lehet adni - feltéve, ha olcsó...és ez a könyv most konkrétan olcsó volt. Felfoghatóság szempontjából vizsgálva talán egy-két fokkal kevésbé veszélyes, mint az Accelerando, bár azért ez a regény is meg van pakolva jócskán mindenféle - néhol az értelmezhetőséget erősen megnehezítő - idegen kifejezéssel és fogalommal, valamint durván a szakmaiság határát súroló elméleti kiselőadással (hogy milyen szakterületek bugyraiba kell alámerülnünk, hogy felfoghassuk, amit a szerző leír? matematika, informatika, fizika, biológia, történelem meg ilyesmik, és az okkult témák iránt sem árt befogadónak lennünk). A könyv főszereplője a brit titkosügynökség természetfölöttivel-okkultizmussal foglalkozó részlegének egy számítógépes nerd specialistája, Robert Howard (tipikus lovecrafti név, ha engem kérdeztek), aki E/1-ben adja nekünk a lazát (a szövege néhol talán túlzottan is erőltetett, egy idő után már fárasztó a srác), és aki többé-kevésbé izgalmas kalandokba keveredik a megbízatásai során, bár nem egy, nem kettő oldal a cégen belül lezajló apró-cseprő, szerintem hót unalmas szervezeti intrikákkal foglalkozik. Szóval a lényeg, ami köré a könyv egész felépül, és ami az én figyelmemet is felkeltette valahogy így foglalható össze: a világunkat a lovecrafti Nagy Öregek és egyéb démoni borzalmak folyamatos fenyegetésben tartják, az idézgetések és az okkultista praktikák és boszorkányságok pedig a modern matematikai-informatikai-elektronikai vívmányok segítségével pikk-pakk megvalósíthatók, ezért szükség van olyan titkosszolgálatokra, amelyek a háttérből 24/7-ben vigyáznak elménk épségére, meg úgy általában arra, hogy (szándékosan vagy csak színtiszta tudatlanság következtében) a Földet ne nyelje el egyik pillanatról a másikra valami kozmikus borzalom (a nagyfokú titkolózásra az egyszeri ember érdekében van szükség, hiszen többek között HPL novelláiból is jól tudjuk, hogy aki csak egy pillanatra is betekintést nyerhet a lepel mögé, az a józan eszével fizet érte). Mondjuk úgy közepesen ajánlott könyv, a téma és a megvalósítás igen érdekes, sajnos azonban a rinyagép főhős karakter meg úgy általában a szereplők viselkedése és megnyilvánulásai némileg rontanak az élvezhetőségen.

Nos kérem, ezzel zárom a 2017. évet Tufabor szempontból, a rossz hír, hogy egyelőre nincs is több poszt a tarsolyban, mert nem olvastam további sci-fi regényeket az elmúlt hónapokban, úgyhogy majd látjuk mi lesz jövőre, ígérni nem akarok semmit. Addig is: Kellemes Ünnepeket mindenkinek!

Uhh, nos hát meg izé, továbbá ööö és namondjadmár...hónapokkal ezelőtt olvastam ezt a regényt (vagy inkább novella-füzért) és annak ellenére, hogy volt idő bőven a leülepedésre, hirtelen mégsem tudom, mit is írhatnék róla azon kívül, hogy akinek nincsen a tarsolyában matematika-polihisztor, fizika-tótumfaktum vagy informatika-mindentudó képesítés, az szerintem ne is nagyon fogjon bele az elolvasásába, mert vélhetően nem fogja megkapni azt a bizonyos élmény-faktort, amiért - feltételezem - az olvasást mint szabadidős tevékenységet egyáltalán folytatja. Mondjuk én sem csak úgy találomra emeltem le a könyvesbolt polcáról (ami egyébként egyáltalán nem igaz, mert webshopon keresztül rendeltem, de ez most mindegy is), olvastam róla ismertetőket és kritikákat, melyekben kb. jó előre figyelmeztettek, hogy a rengeteg - jó pár cyberpunk regény megtöltéséhez elegendő - izgalmas ötlet és jövőnket lefestő látomás ellenére (vagy éppen azok miatt) nehéz olvasmány, de hát úgy voltam vele, hogy mit nekem a szó, ide nekem az oroszlánt is...hát így jártam, néhol a felét sem értettem annak, amit Charles Stross egy oldalon felsorakoztatott, s ezen az író egyébként gördülékeny stílusa sem segített. Jövősokk - ez a kifejezés, amely jó párszor szerepel a regényben, s mellyel az elmaradott, semmit sem értő, a digitális-virtuális kor forradalmi változásait felfogni és befogadni képtelen, a poszthumánok szemszögéből nézve “ősemberi szinten” megrekedt ember megrendült-tanácstalan állapotát jellemzi az író, na ez a sokk taglózott le engem is, némi keserű ízt hagyva hátra a számban. A MacX család sorsát nyomonkövető oldalak lapozgatása közben sokszor éreztem azt, mint amit például angol nyelvű regények olvasása során szoktam: hogy többé-kevésbé értem ugyan, hogy mi zajlik a lapokon, ahogyan azt is, hogy miért és mi módon, de azért ez így mégsem az igazi, ti. valahol útközben elmaradt az élvezet. Szóval valahogy így. Viszont aki otthonosan mozog a szingularitás és a kapcsolódó fogalmak kérdéskörében, tetszik neki, amikor az emberek össze-vissza másolják le magukat virtuális terekben, hogy ezerféle életet éljenek át szimultán, netán még lázba is jön holmi idegenek által a világűrben felejtett routerek ideája kapcsán, no meg úgy általában véve penge a közgazdasági és informatikai elvek terén, annak bátran tudom ajánlani ezt a művet, mert az ilyesmiből bőven fog kapni az arcába a szerény 400 oldal alatt. Nekem - megvallom - már a fele tájékán pont elegem lett az egészből (de azért becsületből lenyomtam, legalább ennyit elmondhatok).

Aki került már közelebbi ismeretségbe Crichton tudományos-fantasztikumával, az bizonyára egyáltalán nem lepődik meg azon, ha elárulom, hogy A gömb című regényében a neves szerző (ismét) egy tudós specialistákból álló munkacsoport viszontagságaiba enged bepillantást nyernünk. Ez az kutatós-doktoros techno-thriller alapfelállás egy olyan bevált recept része, melyet M.C. A gömb megírása - 1987. - előtt (Az Androméda törzs, Kongó) és után (Őslénypark, Szörnyek szigete) is előszeretettel alkalmazott, nem egy kiválóan sikerült történettel örvendeztetve meg így a nagyérdeműt - mely történetek ezután rendszerint forgatókönyv, majd hollywoodi blockbuster formájában váltak a populáris kultúra részévé (természetesen A gömb is így járt, bár én személy szerint még nem láttam a belőle készült filmet).

A szerző - hogy stílszerűen fogalmazzak - in medias res mélyvízbe dobja a szereplőket - egy marék tudóst és haditengerészeti tisztet -, hogy azok egy óceán fenekére süllyedt űrhajó felderítése kapcsán élhessék át életük legmegrázóbb - és többek esetében legutolsó - kalandját. Honnan jött az űrhajó: múltból, vagy éppen ellenkezőleg: a jövőből? Emberi kéz vagy idegen értelem alkotta? És mi célt szolgálhat a fedélzetén található titokzatos gömb? Sikerül-e tudósainknak felnyitniuk a rejtélyes eszközt és ha igen (még szép, hogy igen!), vajon a belsejébe lépve túlélik-e az őket érő hatást? Jó kis regény bonyolódik ezek körül a kérdések körül, s bár néhol megtörik a felépített feszültség és az akciófilmek visszaszámlálós jeleneteitől kölcsönzött lendület - itt-ott némi ismeretterjesztéssel, kódok fejtegetésével, tanakodással telnek az oldalak, hogy kicsit a sci-fi vonal is képviseltesse magát a sztoriban, ne csak a hátborzongatás, a thriller -, azért alapjában véve mégis peregnek az események a mélytengeri kutatóbázis életében (mivel hát, hogy Gombóc énekesnő Bery Ari sorait idézzem: “Szökik a gáz / fogy a levegő”). No, a kellemesre sikerült elbeszélés ellenére egy ember azért biztosan bealudt a regény fölött, ez pedig a Kossuth Kiadó korrektora volt (ha közreműködött egyáltalán a megjelenésben ilyen személy), mivel a kiadványban szokatlanul sok nyomdahibát véltem felfedezni - bár ez nyilván nem magát a regényt minősíti, de akkor is szúrja az ember szemét. A Kossuth-féle minimál-dizájnos borító viszont kimondottan tetszett, szóval azt hiszem, képes vagyok felülemelkedni pár tucat elütésen :)

No nézzenek már oda, ez bitang jó volt, remekül szórakoztam! Ismét egy olyan könyv, ami totál véletlen került a látókörömbe (értsd: 200 forintra leakciózva árulták a Líránál + megtetszett a borítója), ám - mint kiderült - ez egy szerencsés véletlennek bizonyult. Kérem, ha már nálunk nem létezett a gótikus rémregény műfaja, és ki kellett eddig húzzuk saját Drakula gróf és magyar Frankenstein doktor nélkül (ámbátor a Láthatatlan ember nálunk is feltűnt, rögtön kettő is: egyrészt a Gárdonyi-féle, no meg a "ködmön" típusú, igaz ez utóbbiból is be kellett érjük a kis kincskeresővel), hát muszáj volt valakinek kézbe venni a dolgokat és utólag létrehozni egy igazán korhű, hazai kísértet históriát. Alt Krisztián levélregénye vérbeli rémregény, annak ellenére, hogy olvasása közben nem rémülünk meg cseppet sem, de hát félelmet a szintén fiktív levelekből és naplóbejegyzésekből felépülő Drakula lapozgatása során se élt át szerintem senki, szóval ez a szempont nem is hiszem, hogy komoly feltétel lenne egy ilyen könyv esetében, ellenben a témával, ami - bár egy ezerszer lerágott csontról van szó - a Szeghalmi Lőrincz: Levelek az árnyékvilágból című műben mégis elejétől a végéig működik (legalábbis én úgy találtam). Mint írtam, a cselekmény helyszíne hazánk - ha nem is "kis hazánk", hiszen főhősünk, Szeghalmi doktor szűkebb pátriárkája Ung vármegye -, időben pedig az 1839-40-es években járunk.

Mindent meg fog kapni a horror műfaj kedvelője, ami csak elvárható egy ilyen alkotástól: lesznek rejtélyes gyilkosságok, lidérces álmok, lesz velejéig romlott boszorkány, tomboló vérfarkas és persze visszajáró lélek is, no meg egy szkeptikus tudósember, aki a mindezekkel való szembesülése során kénytelen feladni addigi földhözragadt hozzáállását. Külön említést érdemel a regény nyelvezete, hiszen az író a kora 19. századnak megfelelő - úgymond autentikus - nyelvezettel írott leveleket tár az olvasó elé, bár hogy ezek ténylegesen mennyire felelnek meg a kor nyelvi kifejezés-módjának, ahhoz én - lévén, hogy nem vagyok nyelvész - nem nagyon tudok hozzászólni, mindenesetre mint hangulatteremtő eszköz nálam bevált, nem tette komolytalanná, megmosolyogtatóvá az írást, épp ellenkezőleg, élvezetesebbé tette mind a mesét, mind annak befogadását. Őszintén mondom: tetszett. A rémtörténetek iránt érdeklődők figyelmébe ajánlott további magyar vonatkozású olvasmányok: Éjfél (Magyar írók misztikus novellák), Szabó Róbert Csaba: Fekete Dacia - Erdélyi rémtörténetek. Most nagy hirtelenjében ez a kettő jutott az eszembe, mivel ezeket olvastam magam is, de biztos akad még egy pár ezeken kívül is.

Bár nem ismerem túlzottan a munkásságát, mégis olybá tűnik, hogy Jack London szeretett elmélázni azon, mit tartogat a jövő az emberiség számára. Míg A vaspata című regényében keserves küzdelmek árán megvalósított jóléti kommunista társadalmat vizionált, addig A skarlát című kisregényében már korántsem szán ilyen idillisztikus sorsot sárgolyónk népessége számára. Úgy is írhatnám, hogy a számunkra (gondolok itt rád, aki ezt olvasod és magamra), valamint kortársaink számára, hiszen a kisregényből az derül ki, hogy a kétezres évek elején a jóemberek 99,9999….és-így-tovább-százalékát elviszi egy heves lefolyású és végzetes kimenetelű betegség, a (lehet tippelni!) skarlát. A mű megjelenésekor (anno 1912.) még nem létezett atombomba és még a zombik se jöttek divatba (földönkívüliek ugyan már simán szóba jöhettek volna, hiszen a Világok harca már a XIX. század terméke), ezért azt hiszem ez lehetett egy poszt-apokaliptikus mese esetében a legkézenfekvőbb és leghihetőbb, ha a szerző a teljes pusztulást szerette volna ábrázolni (Mary Shelley 1826-ban már rendesen kitaposta ezt az ösvényt az utána következő írónemzedékek számára). Az írás meglehetősen rövid, apró betűvel szedve valószínűleg gond nélkül be lehetne szuszakolni a Galaktika Magazin retró rovatába, és én nem is írnék róla ehelyütt többet - mindössze az volt a célom, hogy felhívjam rá a figyelmet azok számára, akik szeretik a poszt-apokaliptikus történeteket, de eddig mégis elkerülte a figyelmüket London-nak ez a műve. Létezik szép új kiadása is vállalható áron, így könnyen beszerezhető az érdeklődők számára.