Ismételten Új-Crobuzon felé vesszük az irányt, ezúttal egy meglehetősen stílszerű módját választva a városállam megközelítésének: vasparipával fogunk zötyögni, konkrétabban a Vastanács segedelmével. Azt hiszem, egy fantasy-gőzpunk világba nagyon is jól beilleszthető a gőzmozdony robusztus gépezete, s nem is csak mint egyszerű közlekedési eszköz, hanem mint a folyamatos haladás, az előretörés, az ismeretlen meghódításának szimbóluma, amellyel a gőzpunk stílus irányzaton túl - ha úgy tetszik - akár még némi vadnyugati atmoszférát is képesek leszünk belemagyarázni a történetbe. Egy címszereplőként megjelenő gőzmodony és a hozzá kapcsolódó harcias mozgalom története egyébként a Perdido pályaudvar épületének - amely Új-Crobuzon egyfajta jelképe, centruma - kapcsán is adja magát. Miéville jó szokásához ezúttal is hű marad és újfent halálos veszedelmet szabadít rá a sokat megélt városra, és annak multikulti lakosaira. Bárhová lapozunk, fortyog-hevül-feszül minden, a regényt átitatja a politika: a város egy másik néppel, a Tesh-iekkel hadakozik, miközben a lakosok a korrupt és fasisztoid rendőrállam elnyomásától szenvednek, a szociális nyomorban illegális kommunista csoportok, terrorista sejtek és nyíltan kiálló szakszervezetek harcolnak a vélt vagy valós jogaikért, kisebb-nagyobb átmeneti sikereket elérve - szóval a hangulat polgárháborús, a puskaporos hordó bármikor felrobbanhat (nem árulok zsákbamacskát: fel is fog). A polgárok elégedetlenségének az egyik szimbólumává éppen a fentebb megnevezett Vastanács válik, amely már a jelen zajlódó események előtt évtizedekkel kihúzta a gyufát, és vörös posztó lett a város urainak szemében; történt ugyanis, hogy a Bas-Lag távoli vidékei felé indított vasútvonal kivitelezésekor sztrájk, majd lázadás tört ki az embertelen munkakörülményekkel, a megkülönböztetett bánásmóddal és a korrupcióval elégedetlen pionírok körében, mely lázadás az eltökéltségnek és egy Judah Low nevű autodidakta mágus hathatósan közreműködő gólemeinek köszönhetően fényes győzelmet aratott. Akkor a vonat megpattant, köd előttem, köd utánam elhúzott a térképről a terra incognita mezői felé, ám most ismét a város felé csühög, nem kevés fejfájást és/vagy izgalmat okozva az illetékes elvtársak körében. Vaskos könyv, néhol talán kissé túl is van írva, de a Miéville-regényekhez szokott olvasók szerintem szeretni fogják, habár - a felvonultatott jó ötletek, az érzékletes leírások, a borongós hangulat ellenére - nálam a Perdido pályaudvar nyújtotta első élményeket már ez a könyv is csak nyomokban volt képes visszaidézni.
kommentek