Nagy barátja vagyok az újságosoknál megvásárolható könyvsorozatoknak, legalábbis ami egy-egy gyűjtemény indító darabját illeti - ezek a rendszerint ízléses megjelenésű, igényes irodalmi tartalommal bíró kötetek alig pár száz forintért kelletik magukat, s arra éppen megfelelnek, hogy tágítsák az ember látókörét, olyan szerzőkkel ismertetve meg az olvasót, akitől egyébként nem feltétlenül olvasna; hogy aztán a széria többi tagját megveszi-e bárki is háromszor annyiért, az már más tészta, én általában nem áldozok ennyit, bár már az ellenkezőjére is volt példa, több esetben is. Így adódott, hogy már nem is tudom, hány ilyen árván maradt “első kötetem van” a polcon, de mondjuk tíz biztosan (az egyetlen hátrányuk, hogy általában egy szép egyes szám virít a gerincen :)). A Kossuth Kiadó az egyik élenjáró cég, amely rendszeresen vállalkozik arra, hogy megjelentessen efféle sorozatokat; aki találkozott már velük, az tudja, hogy most éppen a Jack London életművet dolgozzák fel - így figyeltem fel magam is a 140 éve született kalandorra, Jack Londonra, s a Beszélő kutya című regényére, amely - a bevezető után talán nem meglepő - a sorozat nyitó kötete volt, és így találtam rá hamarosan A vaspatára is, amely London utópikus/disztópikus - tehát némi jóindulattal tudományos-fantasztikusnak is nevezhető - regénye, és amellyel így a munka ünnepe közeledtével valamelyest aktuális is előhozakodni.
A könyv egy huszadik századi történetet mesél el, ám már az első oldalakon tisztázódik, hogy az elbeszélés voltaképpeni jelene a 2600-as évekre tehető - ez a kor a megvalósult kommunizmus, a megteremtett földi paradicsom, a testvériség kora, ahol nincs helye elnyomásnak, kizsákmányolásnak, erőszaknak, egyszóval minden tökéletes = utópisztikus. Na, ez az az időszak, amiről maximum lábjegyzetekben elejtett utalásokból tudunk majd meg többet, de ez talán nem is annyira érdekes, hiszen minden küzdelem véget ért, az álmok egytől-egyig teljesültek. Csakhogy ez nem volt mindig így, nagyon is nehéz volt a rabiga, amelyet a plutokrácia akasztott az agyonnyomorgatott proletárok és a lekenyerezett középosztály nyakába (ez pedig már az a bizonyos disztópia, amit említettem), s létezett egy kemény időszak, amikor sztrájkokkal, lázadásokkal és kommünökkel tarkított osztályharc tombolt a földtekén, s csak kevesek voltak képesek tartani a Vaspata által eltiprottakban a lelket (áldott legyen Marx és Darwin, hogy egyáltalán voltak ilyen felsőbbrendű emberek!). Ernest Everhard és b. neje egyike a mindig tettre kész forradalmároknak, a Vaspata - azaz az elnyomó nagytőke (nem összetévesztendő azzal a bizonyos Vasököllel, amely a szembenálló fél fegyvere :)) - elleni harcról is a hölgy naplója révén szerezhetünk behatóbb ismereteket. A könyv végeztével, utólag utánaolvasva Jack London életrajzának egyáltalán nem tűnik meglepőnek, hogy hithű szocialista volt a pasas, és az sem furcsa, hogy a forrongó huszadik század hajnalán megírt egy ilyen politikai kiáltványt - a meglepő inkább az, hogy egész jól sikerült a munka, a marxista propaganda nem tolakodó, emészthető, igazából még sajnálja is az ember, hogy nem jött össze ez a nagy egyenlősdi, bár London is 600 év távlatába helyezte a sokak által már epekedve áhított szabadség-egyenlőség-tesvériség kiteljesedését. Csak győzzük kivárni!
kommentek