Különösképpen vonzódom úgy általában az apokalipszissel foglalkozó, továbbá a hidegháború korai éveinek paranoiája által átitatott művekhez vagy az abban az érában játszódó vagy azt a kort (főleg az 50-es és 60-as évekre gondolok) felelevenítő alkotásokhoz, fogalmam sincs, hogy miért, hiszen nem is éltem még akkor és különben sem lehetett egy nagy móka. Dr. Strangelove, Dr. Vérdíj, Hozsánna néked, Lebowitz!, A triffidek napja, Az utolsó ember, Legenda vagyok, Végítélet, Twilight Zone, Jericho, Holtak napja, I have no mouth and I must scream, Fallout, Singularity…felsorolni is lehetetlen azt a rengeteg könyvet, filmet, filmsorozatot vagy éppen számítógépes játékot, ami ezzel a szomorú, de annál érdekfeszítőbb a témával más-más megközelítésből foglalkozik. H-bomba, fertőzés, zombik vagy űrlakók, a végeredmény úgyis ugyanaz: hírmondónk sem marad a Földön. Bár ezt a kérdést úgy tűnik, hogy jó pár évtizede a fantasztikum világába száműzték, azért szerintem sosem aktualitását vesztett erről beszélni…bár el kell ismerni, hogy ezekben a békésnek látszó napokban nem elsősorban a fajtánk kihalásának nyomasztó veszélye foglalkoztatja az embereket, hiszen ebben az alapvetően ellenséges világban sokkal erősebb félelmeket ébreszt az egyén (egzisztenciális, lelki vagy fizikai) pusztulásának veszélye. Míg a Hozsánna néked, Lebowitz! estében már jóval a nukleáris apokalipszist követően kapcsolódunk be a Föld történelmébe, addig A hetedik szint világában a harmadik világháború előtti utolsó, majd az azt követő első pillanatoknak lehetünk tanúi egy katonatiszt naplójának megismerése által.
A könyv szerintem elég jól hozza a hideg háború abszurditását (a lá Dr. Strangelove, habár a film 1964-ben készült, a regény pedig '59-es) és az utópisztikus elemeket: a nagy és szent államba vetett hit által felfegyverzett, név nélküli, csak számmal ellátott katonákat bezárják egy földalatti bunker komplexumba, hogy vívják meg a mindent eldöntő végső csatát: semmi dolguk nincs, csak végignyomkodni az összes gombot a konzolon és kész - már csak örülni kell, hogy az ellenség totálisan megsemmisült. Persze lesznek elpusztult milliárdok is, meg unalmas napok (évek, évtizedek...), melyeket kénytelen-kelletlen a bunkerban kell tölteni, köszönhetően a nukleáris tűznek, meg a felezési időnek, de hát a háború már csak ilyen; a felsőbbrendű és kiválasztott emberek megmaradáshoz muszáj egy kis áldozatot hozni...Aztán természetesen a könyv végére kiderül, hogy semmi sem ilyen szép és jó, mint ahogyan azt a birka türelemre és szófogadásra (át)nevelt polgárok elképzelik. A háború kőkemény szopás, az atomháború pedig: atom szopás!
Eltekintve a gombafelhős, rakétás borítóktól, amiket mindenki elvár egy hasonló témájú könyvtől, itt ismét megjelentek az orosz csoda borítók, amiknek látszólag semmi köze A hetedik szinthez. A magyarázat erre igencsak egyszerű: ezek a borítók regény gyűjteményekhez vagy magazinokhoz tartoznak, amelyekben helyet kapott Mordecai Roshwald műve is. Az író nevére kattintva sem lesztek sokkal okosabbak, a wiki is csak igen vékonyka bejegyzést tartalmaz a szerzőről.
kommentek