A minap a helyi tévé a Szent Péter esernyője című filmet tűzte műsorára, minek kapcsán röviden eltöprengtem azon, vajon tisztában van-e azzal a néző, hogy mit veszít azáltal, hogy egy képernyőn keresztül ismerkedik meg a történettel és nem könyvben olvassa azt - mert hiába a pompás szereposztás és a nagyszerű színészi teljesítmény, a mozgókép mégsem képes visszadni sem az irodalmi élményt, sem a szerző bámulatos meseszövő képességét, sem a magával ragadó hangulatot, amitől egy könyvet úgy szoktak emlegetni, hogy "letehetetlen", egyszóval azt a minőséget, amit a regény képvisel és ami a történet sava-borsát adja. Ezzel szemben ott vannak (sajnos nagyon is túlnyomó többségben) azok a regények, amelyeket könnyű megfilmesíteni, mert irodalmi tekintetben annyira sablonosak, egysíkúak, akárha egy forgatókönyvet olvasna az ember, s ha szerencséje van, legalább a sztori, (ha van) a cselekmény vagy a jobban sikerült párbeszédek, eszmefuttatások segítik feledtetni az úgymond művészi hiányosságokat. Nem egy sci-fit olvastam már, ami ez utóbbi kategóriába esik, s bár butaság bármely tudományos-fantasztikus regényt például a felemlegetett Mikszáth Kálmán zseniális alkotásaival egy lapon emlegetni, azért mindig örül az ember, ha már-már szépirodalmi igényességgel találkozik valamely sf regényt olvasgatva. A Darwiniát megfelelő számítástechnikai kapaciás (tehát a manapság szinte már nélkülözhetetlen CGI) és cash birtokában nem lenne túl bonyolult megfilmesíteni, ha egyszer Hollywood úgy döntene, hogy megunja a képregényhősöket és valami újabb tök felesleges projektbe ruházza be a dollármillióit (ebből nagyjából ki is derült a véleményem: a képregényhősök maradjanak csak a papíron, ott ütnek igazán nagyot - néha szó szerint - a képregényes filmek háromnegyede pedig egész nyugodtan mehet a kukába). Engem bevallottan a tetszetős borító fogott meg a regényben (valamelyest ezért is vagyunk itt, nemde?), és késztetett arra, hogy megismerkedjem Robert Charles Wilson "kanadai sztárszerzővel" (ez az első könyvem, amit tőle olvastam). Amolyan King Kong-os vagy Kongó-s kalandra számítottam, dzsungeljáró, bozótvágós kalandorokkal, akik belebotlanak egy felderítetlen világba, amely megannyi kiszámíthatatlan veszélyt, tomboló bestiákat és izgalmas titkokat rejteget, s mindamellett, hogy ez az elvárásom még itt-ott vérszegényen ugyan, de teljesült is (bár a Vastanács Cutterének Bas-Lagi vándorlását bemutató Miéville-regény egyetlen fejezete is érdekesebb és érzékletesebb, mint a Darwinia terra incognitájának flóráját-faunáját elénk táró részek), az egész inkább egy "szellem a gépben"-történetté változott a lapok fogytával, s ez már egyáltalán nem volt ínyemre (ha valaki emlékszik még, a Második Alapítvány-trilógiában is pont a hálózatban élő, digitális mémlények szerepeltetését kifogásoltam leginkább). Nekem úgy tűnt, a sztori alapjában véve erre a fordulatra van kihegyezve, ezért nem is írok semmi konkrétabbat, nehogy azzal a váddal illessenek, hogy elspoilereztem a könyvet - ezzel egyébként valahogy a könyv fülszövegének írója is így lehetett. Szóval nagy vonalakban ennyit gondoltam a Darwiniáról írni, szerintem nem egy nagy durranás, bár attól még nem kizárt, hogy lehetnek jó könyvei is a szerzőnek. Ha már egyszer elismerésekkel illetett író, még ez sem teljesen lehetetlen.
kommentek