A Mátrix és a Max Payne óta egyáltalán nem eshet nehezünkre elképzelni, hogy milyen lehet az, amikor az ember relatív sebessége drasztikusan megváltozik a környezetéhez képest. Azért írom, hogy relatív, mert az végülis a mi olvasói vagy nézői szempontunkból édes mindegy, hogy most ki gyorsult fel és ki lassult le, de a folyamatban résztvevő egyes személyek számára már nyilván sokkal érdekesebb a hatásmechanizmus. A Három nap egy esztendő főszereplője, egy szovjet mérnökember, aki egy véletlen esemény folyamán háromszázszoros sebességre gyorsul fel. Ez elsőre elég menő “szuperképességnek” tűnik, csakhogy itt nem merül ki annyiban a dolog, hogy kvázi láthatatlan lesz a külső szemlélő számára vagy hogy egy egész csomó cselekményt véghez tud vinni, addig amíg az egyszerű halandó egyet pislant (hiszen ami a többi ember számára egy másodperc, az neki öt perc). A fickó ugyanis tényleg gyorsabban éli az életét, sőt: egyre gyorsabban, mivel a folyamat maga is gyorsul: rövidesen már olyan sebesen telik számára az idő, hogy ami neki a hátralévő élete, az a külvilágban alig egy-két hónap. Gondoljunk csak bele: ez így már nem is olyan vicces - az ember elmagányosodik, mivel kapcsolatot jóformán nem teremhet (mintha egy távoli bolygóról próbálna üzenni az embertársainak, olyan lassan érkeznek a válaszreakciók), kétségbeesik, plusz az életben maradás is egyre nehezebbé válik a számára a felgyorsult fiziológiai folyamatok miatt. Végső során tehát tiszta szopás az egész. Hát nagyjából ezt a témát igyekszik boncolgatni ennek a rövidke regénynek a szerzője, Szever Ganszovszkij. Gyorsan el lehet olvasni, mivel csekély terjedelmű és kevésbé filozofikus hangvételű, mint a Fénykörben című regény, amivel egy kötetben napvilágot látott. Ez utóbbi regényről majd egy későbbi bejegyzésben szólnék.