Ez alkalommal egy elég érdekes könyvre szeretném felhívni a figyelmet: egy disztópikus háttér előtt játszódó, nyomott hangulatú, groteszk mesére, méghozzá (számomra legalábbis) meglehetősen egyedi tálalásban. A szerző a cseh irodalom nemzetközileg is elismert alakja, Ladislav Fuks, a regény címe pedig Mooshaberné egerei. Sokat olvasott könyvmolyok bizonyára találkoztak már olyan regényekkel, ahol az író valamilyen különleges vagy szokatlannak mondható eszközzel él: legyen szó mondjuk a vesszők elhagyásáról, több oldal hosszúságú, végtelennek tetsző leírásokról, vagy éppen pergőtűzszerűen papírra vetett, tömör mondatokról, esetleg az elbeszélő személyének átmenet nélküli váltogatásáról, ezek a könyvek többnyire megosztják az olvasótábort, hiszen a szokásostól eltérő szemléletmódot igényelnek - egy ilyen könyvre komolyan rá kell hangolódni, rá kell érezni a zamatára, különben hamar kiábrándul belőle az ember. Erre persze nem mindenki hajlandó, elvégre aki azért olvas, hogy szórakozzon és kikapcsolódjon egy rövid időre, az nem feltétlenül irodalmi kalandozásra vágyik - éppen emiatt gondolom azt, hogy a Mooshaberné egereit az olvasók minimum fele “ez egy kalap szar” felkiáltással a sarokba fogja vágni :) Ladislav Fuks ugyanis a következő eszközzel él: szánt szándékkal, folyamatosan ismétli önmagát, már-már idegesítő gyakorisággal. Aki egyszer ebben a regényben elmesél valamit, az utána jóformán szóról szóra ugyanazt fogja mindig elmondani, ahányszor csak lehetőséget kap erre a 330 oldal alatt. Amiről egyszer a szerző leírást ad, azt utána akár ezerszer is ugyanúgy fogja leírni a későbbiekben, punktum. A sztori is körbe és körbe jár, a főszereplők nem haladnak semerre, ami változik, az a társadalmi környezet: az egész könyv alatt érezni lehet, hogy valami készülőben van, itt-ott elejtett utalások alapján tapintani lehet a nyugtalanságot és a feszültséget a levegőben, de nem lehet pontosan tudni, hogy mi fog történni, és sokáig támpontot sem kapunk, hogy hová fog kilyukadni a történet (a végefelé persze leesik a tantusz és nagyjából értelmet nyer a sok ismétlés is - legalábbis részben). Ami miatt valamilyen szinten sci-finek nevezhető a regény, az egyrészt a disztópikus színtér, másrészt, hogy vannak benne utalások holdbéli kolóniára, boszorkányságra, médiumokra és misztikus tanokra, bár mindezeket sosem első kézből tárja elénk a szerző, hanem csak a szereplők beszélnek róluk, és ők is csak szóbeszéd szintjén, tehát de nem is biztos, hogy ezekből bármi igaz, lehet, hogy félreértés az egész - ez is hozzájárul a történet depressziót és bizonytalanságot árasztó atmoszférájához (szerintem egyébként ez a hangulatteremtés a regény fő erőssége). Szóval kiknek ajánlható ez a regény? Kemény dió. Akik fogékonyak az irodalmi csemegékre és az egyedi stílusra, azok mindenképpen tegyenek egy próbát a Mooshaberné egereivel, hátha bejön nekik, akik viszont jobban szeretik a hagyományos mesélői eszközöket, azok inkább ne is öljenek időt ennek a regénynek az elolvasásába - aki esetleg épp most kezdett neki, azt előre figyelmeztetem: az első harminc-ötven oldal után sem fog változni a helyzet. Hogy ez most a könyv mellett szól vagy ellene, az már más kérdés. Azok pedig, akik már végignyomták a regényt, bizonyára értékelni fogják Jirí Grus bitang király illusztrációit, melyek ezen és ezen az oldalon találhatóak. Egyébként a magyar kiadás borítója sem marad el színvonalban, sőt nekem kifejezetten a "beteg" kinézetű fedlap hozta meg a kedvemet a regény elolvasásához.
kommentek