Tudományos - fantasztikus regények borítói

Egy bejegyzés erejéig kissé eltávolodok a szorosan vett sci-fi irodalomtól, de úgy gondolom, hogy ha már egyszer a fantasztikum világában kalandozunk, semmiképpen sem mehetünk el Stephen King (vagy ahogy a helyi könyvárus mondotta volt: Stefán King) személye és munkássága mellett. Nem akarok róla ódákat zengedezni, de tény, hogy regényei és nem kevés novellája nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy megszeressem az olvasást magát, hogy érezzem azt az elragadtatást, amit egy jó történet olvasása közben tölti el az embert, vagy hogy úgy általában megmozgassam a fantáziámat, sőt: Rémálmok és lidércek című noválláskötete nem kis szerepet játszott abban, hogy magam is tollat ragadjak (habár ez jó régen volt, azóta nem is nagyon írok...igaz az elmúlt években Kinget sem igen forgattam a kezemben). Szóval nem akarok itt bősz nyáladzásba kezdeni, mert a hatalmas rajongótábor úgyis leírt már előttem mindent, amit csak lehetséges, de azért van itt pár dolog, amit a javára írva mégis megemlítenék:

1. Bebizonyította számomra, hogy úgy is meg lehet írni egy ezer oldalas könyvet (és nem is csak egyet), hogy az ne fulladjon unalomba - pont ellenkezőleg, az ember hamar rájön, hogy az első pár száz oldal csak a “bemelegítés” és még csak azután jön a cselekmény és az izgalom java.

2. Könyvei iskolapéldái annak, hogy igenis olvasni kell, nem elég csak megnézni a könyvből készült filmet, mert a filmes “élmény” messze-messze nincs olyan, mint amit a jó könyv tud nyújtani (gondolok itt persze a sok-sok elkúrt SK-mozira és sorozatra).

3. Úgy is lehet valami kifejezetten érdekes, ha közben úgy érezzük, hogy már igencsak ismerősek számunkra a sztori elemei, a cselekmény vezetése, valamint az írói eszközök (merthogy SK nagy mestere a rókabőrök lehúzásának, azt azért el kell ismernünk).

4. Olyan íróról van szó, aki ugyanúgy képes bűvkörébe vonni a tinédzsereket, mint az egy-két generációval idősebb korosztály tagjait. Ez szerintem nem kis dolog. King méltatása mellett illene szót ejteni a gyengéiről is - ezt azonban nem teszem, elégedjetek meg inkább azzal a jótanáccsal, hogy ha már olvassátok, akkor először a klasszikusait vegyétek kezetekbe, az ezredforuló után írt alkotásait pedig hagyjátok akkora, ha már végképp nincs semmi más dolgotok az életben.

Ez a bejegyzés nem is igazán a Rémület a sivatagban című regényről szól, hanem úgy általában szerettem volna megemlíteni Király Pista bátyátokat, amúgy tisztelgés gyanánt. De hogy miért választottam pont a Desperationt? Egyrészt mert tényleg kibaszott jó regény (ritkán olvasok el bármit is kétszer, de ezzel megtettem és másodszor is élvezetes volt), másrészt mert az előbb említett négy pontot is nagyon jól rá lehet húzni: szép vastag, mégis izgatottan várja az ember a végkifejletet; készítettek belőle egy csapnivaló filmet, pedig nagyon vártam, hogy mit tudnak vele kezdeni; annak ellenére is súlyos, hogy kísértetvárosról szól és megszállt testek, meg hasonló “baromságok” vannak benne; tizenéves fejjel, 1997-ben olvastam először, de még ma sem hiszem, hogy unalmasnak találnám. Véleményem szerint King egyik legjobb könyve, kifejezetten ajánlom mindenkinek.

Már Az átprogramozott ember olvasása közben is úgy éreztem, hogy ez a Crichton nem egyszerűen csak fantasztikus regényt írt, hanem egy igencsak tudományos-fantasztikus regényt. Nos, ez a megállapítás, érzés még jobban erősödött bennem, mialatt Az Androméda törzs oldalait lapozgattam: mintha egy ismeretterjesztő írást olvasnék, ami a laikusok számára készült (ez lenne a “tudományos” rész), itt-ott megspékelve egy kis izgalommal, hogy haladjon valamerre a történet (ez pedig a “fantasztikus”), de maga a történet gyakorlatilag alárendelt szerepet játszik a tudományos szövegrészek mellett (így lesz “tudományos-fantasztikus”). Érdekes módon ez csöppet sem zavaró, éppen ellenkezőleg: felüdítő olyan alaposan (laikus számára legalábbis annak tűnő), mégis érthetően megfogalmazott szakmai szöveget olvasni, amit nem is mindig ért az ember, de tudja róla, hogy vagy tényleg igaz (mert tanulta az iskolában, látta a Spektumon) vagy legalábbis igaznak hat. Akárcsak a nemrég ismertetett könyvében, ebben is amolyan dokumententarista stílusban van kifejtve egy tudományos probléma, kísérlet, azt az érzést keltve az olvasóban, hogy megtörtént eseményekről olvas, amiket a jegyzőkönyvek alapján dolgozott át regény alakba a szerző - ezt az érzést erősíti a regényt követő felhasznált (kamu) irodalom jegyzéke is. Ezután döntse el az ember, nem találtak-e tényleg egy gyilkos űrbéli organizmust az amerikai kutatók - hogy szupertitkos földalatti laboratóriumaik vannak, amit bármikor megsemmisítenek atommal, ha úgy hozza a helyzet, abban egészen biztos vagyok.

Ami idegesített a regényben, az gondolom már a magyar kiadás sajátossága: én a JLX Kiadó által megjelentetett kiadást olvastam, amiben igen durva fordítási hülyeségek voltak, pl. kijárat helyett kimenet, a szedán és limuzin (mint autó karosszéria típus, nem pedig márka) Sedan és Limousine fordításban szerepeltek, meg még hasonló nyalánkságok. Lehet, hogy ez már egy átvett fordítás a Kossuth Fantasztikus sorozat kiadványából, mert a fordító ugyanaz, de húsz év távlatából már igazán kijavíthatták volna őket. Ettől eltekintve kifejezetten ajánlom azoknak, akik már megunták az űroperetteket és a marslakós fikciókat.

A Phoenix Kiadó sf és fantasy kiadványai között több A. E. Van Vogt által írt regény is megtalálható, a Küldetés a csillagokhoz ezek közül az egyik. Hogy tudjuk hová tenni, én az űroperák közé sorolnám ezt a művet. Egyik fő szereplője egy hatalmas földi űrhajó női kapitánya, aki vasmarokkal, a saját elképzelései szerint irányítja a hajót, nap mint nap komoly küzdelmeket vívva az alá beosztott férfiakkal, no meg a küldetés által támasztott külső nehézségekkel. A feladata ugyanis az, hogy hajójával megtalálja és “demokratikus igába” kényszerítse az Ötven Csillag rendszerét, ezt a Földről elszakadt, mutáns emberek (az ún. “robotok”, tisztességes nevükön a delliánok) által alapított bolygószövetséget. No persze egy sci-fi regényben a mutáns azért mutáns, mert olyan kiemelkedő képességekkel rendelkezik, mely az átlag ember fölé emeli. Itt sincs ez másképp: a delliánok kiváló mentális ellenállással és jó fizikai kondícióval rendelkeznek, ami a vallatások és kínzások ellen rendkívül hasznosnak bizonyul - ők aztán nem könnyítik meg a földiek dolgát az Ötven Csillag felderítését illetően. Aztán ott vannak még a delliánok és az emberek mesterséges eljárással keresztezett leszármazottai is, akik két aggyal rendelkeznek, úgyhogy nem csak ellenállók a pszichológiai hadviseléssel szemben, de még gondolatot is tudnak olvasni, illetve akarat átvitelre is képesek. Soraikból származik a regény másik főszereplője, aki még az űrhajó kapitányánál is komolyabb problémákkal kell, hogy szembe nézzen: az emberek, a delliánok és a keresztezett emberek érdekei közé kerül és nem tudja eldönteni, hogy kit segítsen végső győzelemre - a szívére vagy az eszére hallgasson?

Nem mondom, hogy csapot-papot otthagyva rohanjatok az antikváriumba és vegyétek meg, mert annyira nem nagy szám, de ha pont ez a kötet hiányzik a gyűjteményetekből, akkor azért szerezzétek be és olvassátok el. Középszerű ugyan, de egyszerű lövöldözésnél intellektuálisabb szinten mozog, írója társadalmi problémákat boncolgat, nem utolsó sorban a kirekesztés és a fajgyűlölet ellen emel szót, ami meg nagyon hasznos meg minden...Szeressük felebarátainkat és csak akkor puffantsuk le őket, ha már végképp nem értenek a jó szóból :D

Nem elképzelhetetlen, hogy a következő néhány hétben Alekszandr Beljajev-regények borítóival bombázom majd a nagyérdeműt, mivel három művet is elolvastam a szerzőtől az utóbbi időben. Beljajev egy amolyan szovjet Verne volt, aki a huszadik század elején alkotta meg (szerintem valószínűleg inkább az ifjúság számára írt) fantasztikus regényeit, de korántsem sikerült neki annyit alkotnia, mint az öreg Gyulának, mivel a második világháború során az életét vesztette. Azért nem írt rossz könyveket, csak ő még inkább a kalandos műfajt képviselte, nem az igazi keményvonalas sci-fit, ami az ő ideje után következett. Olvasási sorrendben haladok, ezért az első, amit most terítékre kerül, a Dowell professzor feje című regény. Újabb őrült tudósos regény, ami mi másról is szólhatna, mint a holtak feltámasztásáról - az őrült tudósok már csak ilyenek. Dowell professzor is egy ilyen őrült tudós, aki felfedezi a testről leválasztott fej felélesztésének és életben tartásának módszerét; a baj csak amiatt kezd tetőzni, mert az asszisztense, dr. Kern (akinek alakját az alant látható festményemen örökítettem meg) nem csak őrült, de még gonosz is, elteszi tehát az útból a profot, de hogy továbbra is kihasználhassa a doki agyát, természetesen életben tartja a fejet. Ha úgy vesszük, akkor ez konkrétan az agyelszívás (brain drain) nevű jelenség egyik korai feljegyzett esete :D Kern szép, intelligens és igazságszerető asszisztensnőjének azonban nem nagyon tetszik ez az eljárás és úgy tűnik nem tudja tartani a száját...Az ismertető alapján komoly thrillerre számíthatnánk, de inkább egy ifjúsági regényről van szó, ahol a gonosz se tűnik olyan nagyon gonosznak és a jó végül győzedelmeskedik. Cirka két óra végigolvasni, ha valaki lazulásra vágyik, nyugodtan vegye kezébe. A borítók és az illusztrációk nagy száma - gondolom én - a korai megjelenésnek (1925) köszönhető, no meg annak a ruszki szokásnak, ami már talán nektek is feltűnt, mióta a Tufabort olvassátok: szinte ontják magukból a nem ritkán 1000 oldalas regény- és novella gyűjteményeket, melyeket kedveltebb írók esetében akár évente is újra kiadnak. Nos, úgy tűnik Beljajevet különösen kedvelik.