Tudományos - fantasztikus regények borítói

Vajon csak én érzem úgy, hogy nem kell a Betelgeuze bolygóig utazni, hogy ráleljünk a Majmok bolygójára? Nem lenne elég, ha kinéznénk az ablakon vagy megnyitnák a Google Earth alkalmazást? Pff, már megint az embergyűlölő szemétláda beszélt belőlem, nem is folytatom tovább :D

No, itt van nekünk ez a tudományos-fantasztikus történet, amely ennek ellenére (mármint, hogy sf-ről van szó) igen sok kiadást megélt Magyarországon is - érdemes-e elolvasni? Mindenképpen! Véleményem szerint egy igen jól sikerült regény, ami szórakoztató és jobb esetben még el is elgondolkodtat arról, hogy miként is fordulhatott volna a világ kereke, ha nem az ember lesz bolygónk uralkodó faja és nem mi járunk az állatkertbe a ketrecbe zárt vadakat bámulni, hanem velünk teszik ugyanezt nálunk erősebbek. Azért valljuk be: nincs olyan rossz dolgunk a többi fajhoz képest, akiknek pont mi keserítjük meg az életét...Ugyanakkor a könyv lapjain megelevenedő emberszabású majmokat sem látom jobbaknak az embernél; talán pontosan az állítólagos értelem teszi a lényeket egymás életének megnyomorítóivá? Fene tudja, de még jó, hogy nem az a valóság, ami a könyvben le van írva (mármint nem rajtam kísérleteznek vagy nem engem tartanak rabszolgának a majmok meg ilyenek...). Épp elég szar dolog más ember leigázottjává válni, nem hiányoznak még ehhez a majmok is... Amúgy nem tartom valószínűnek, hogy a borítókon bárki hanyatt fogja vágni magát: majdnem mindegyiken majmok vannak, amelyiken pedig nem, azon meg Charlton Heston - próbáljátok nem összetéveszteni egyik emberszabásút a másikkal :D

És ami már nagyon hiányzott: egy kis képregény, bele az arcotokba!

A Titán szirénjei még csak a negyedik Vonnegut-regény, amit elolvastam, úgyhogy közel sem mondhatnám, hogy nagy ismerője lennék a nemrégiben elhunyt író munkásságának, de azt azért annyit leszűrtem a korábban olvasott műveiből, hogy igazán annak érdemes őt olvasnia, aki a szatirikus, (némileg abszurd vagy fekete) humorral fűszerezett műveket kedveli. Én legalábbis eddig még ilyen jellegű írásaival találkoztam és eléggé tetszettek is. Megjegyzem, valahogy egyik könyvének története sem maradt meg a fejemben, ezért hajlamos vagyok azt hinni, hogy nem is annyira lényeges a sztori egy-egy regényében, inkább a gondolatok, a fricskák, az emberi motivációk, a frappáns mondatok számítanak. Ennél többet most nem is szeretnék mondani; úgy döntöttem, hogy ebben a bejegyzésben néhány általam kiválasztott idézet fogja bemutatni a regényt, mert szerintem mindenki így jár a legjobban :)

 “– Micsoda derűlátó állat az ember! – mondta rózsás kedvvel Rumfoord. – Elvárja, hogy még tízmillió évig eléljen a faj… mintha csak az embert is éppoly tökéletesre tervezték volna, mint a teknősbékát! – Vállat vont. – Habár, ki tudja… talán elél addig az ember, tiszta merő rosszindulatból. Te mit tippelsz?”

“Az elnök némelyik megállapítását elismételhetjük – s ne feledkezzünk meg arról a tényről sem, hogy sajátos ízt kölcsönzött a "haladás" szónak, amely az elnök kiejtésében "halódás"-nak hallatszott, valamint "az űrkorszak"-nak, amely "a zűrkorszak"-nak hangzott az elnök szájából.

 – Némelyek váltig hangoztatják – mondta az elnök –, hogy Amerika gazdasága öreg és beteg. Őszintén szólva, nem értem, hogy mondhatnak ilyet, hiszen napjainkban minden vonalon nagyobb halódást észlelünk, mint az emberiség történetének bármelyik korszakában.

És van egy bizonyos terület – folytatta az elnök –, amelyen még nagyobb halódást érhetünk el: és ez a terület a zűr. Egy ízben kifogott rajtunk a zűr, de mi amerikaiak vagyunk, és nem hagyjuk magunkat, hogyha a halódás a tét!

Nap mint nap felkeresnek a Fehér Házban a kicsinyhitűek – mondta az elnök –, és sírva-zokogva panaszkodnak: "Jaj, elnök úr, tele vannak a raktárak automobillal és repülőgéppel és konyhafelszereléssel és egyéb termékekkel", meg azt mondják: "Jaj, elnök úr, senkinek nem kell már a gyárak terméke, mert mindenkinek mindene van, kettő-három is mindenből!"

Emlékszem – folytatta –, egy székgyárosnak igen nagy volt a túltermelése, és másra sem tudott gondolni, csak arra a mérhetetlen mennyiségű székre, ami a raktárában porosodott. Mondom neki: "Az elkövetkező húsz évben megkettőződik a világ népessége, s annak a sok milliárd új embernek is ülnie kell valamin, hát csak őrizze meg jól a székeit. Közben pedig másra is gondoljon, ne csak a székekre – gondoljon például a halódásra a zűrben!"

Azt mondtam neki, s azt mondom önöknek, és azt mondom mindenkinek: "A zűr felszívja milliószor millió Föld nagyságú bolygó teljes termelékenységét. Ha örökkön-örökké építjük a rakétákat, és ha fel is lőjük valamennyit, akkor sem tudjuk betölteni a zűrt, s akkor sem ismerhetjük meg tökéletesen."

Amire így válaszol az a sok siránkozó: "Igen ám, elnök űr, de mi lesz a krono-szinklasztikus infundibulumokkal meg ezzel meg amazzal?" Én pedig azt mondom nekik: "Ha mindenki odafigyelne magukra, sose volna halódás. Nem volna telefon, nem volna semmi. No meg aztán – mondom nekik, mondom önöknek, és mondom mindenkinek – nem muszáj ám nekünk embereket ültetnünk a zűrhajóba. Mi csak alsóbbrendű állatokat küldünk a zűrbe."

Az elnök beszéde még tovább is folytatódott.”

"Találtam magamnak egy helyet, ahol jót tehetek, anélkül hogy ártanék."

“Unk hadban állt a környezetével. Mindjobban eluralkodott benne a meggyőződés, hogy a környezete vagy rosszindulatú, vagy förtelmesen pocsékul kormányozzák. A rendelkezésére álló eszközökkel vette hát fel ellene a harcot – passzív ellenállással és leplezetlen megvetéssel.”

“Brackman őrmester ép keze a feje búbját kereste. A marsbéli veteránoknak jellegzetes mozdulata volt ez. Az antennája fölötti területet tapogatta, azét az antennáét, amely valaha gondolkodott helyette. Brackman őrmester hiányolta a jelzéseket.”

Életem első Robert A. Heinlein - regénye; eddig nem olvastam semmit ettől a neves szerzőtől. Lehet, hogy öreg hiba volt! Az Angyali üdvözlet, bár a jövőben játszódik, egy profin megírt SF regényhez illően nem csili-vili űrhajókkal és műanyag idegenekkel kábít, hanem egy, a jelenkor emberét igen nagyon foglalkoztató kérdést vesz górcső alá, nevezetesen: a vallást. Én ugyan szinte semmit nem konyítok ehhez a kérdéshez (dacára annak, hogy református középiskolába jártam, úgyhogy nem csak kívülről láttam templomot és istentiszteletet sem csak vasárnap délelőtt a tévében), mégis nagyon élveztem ezt a filozofikus hangvételű írást. Mondjuk még egy laikusnak sem kell sok fantázia ahhoz, a Marsról a Földre szállt főhőst, Michael Valentine Smitht magával Jézussal (vagy az adott vallás megfelelő vezéralakjával), vagy egy angyallal / nagy prófétával / csodatévővel azonosítsa, ennek felismerésétől kezdve pedig már jó előre tudható a marsbeli ember végzete is, nagyon nincs is min csodálkozni, maximum a regény felettébb pozitív kicsengésén. Nekem minden esetre a könyv egyik komolyabb mellékszerepében parádézó Jubal Harshaw karaktere tetszett a legjobban: ő testesíti meg az örök szkeptikust, akiben azonban igazi érző szív dobog és bölcs mentorává válik a Marsról jött embernek. Az ő laza dumájával körített filozófiai okfejtései azok, amik véleményem szerint elviszik a prímet Michael szeretetről, testvériségről és világbékéről szóló hippi tanításai elől. Olvassátok, grokkoljátok, remek darab.

Idén is úgy tettem, mint tavaly előtt: beszereztem egy SF sorozat jó csomó kötetét, bár ezúttal a Galaktika Baráti Kör kiadványainál egy jóval szerényebb kötetszámmal rendelkező sorozatot választottam, a Kossuth Fantasztikus könyveket (és persze abból sem sikerült az összesre szert tennem, legalábbis egyelőre). Szóval csak szólok, hogy bár eddig is szemezgettem a KF könyvek közül - A Venus-üzlet, Az alagút, valamint az Utópia 14 című könyvekre kell gondolni - de a közeljövőben lesz még belőlük több is. A múlt héten a Facebookon nagy sebbel-lobbal megírtam az ismerősöknek, hogy új bejegyzést tettem a Tufaborra, nevezetesen az Andre Norton: Sargasso a világűrben címűt, ami persze egy baromság volt, mert a bejegyzés A Klau rabszolgáiról szólt, azonban az a négy ismerős szerintem nem nagyon izgatta magát a bakin :) Ennek ellenére úgy éreztem, hogy ki kell köszörülnöm a csorbát, ezért következzék most az említett regény borítóinak gyűjteménye. Még pár szót szólva a Kossuth Fantasztikus sorozatról, azt találom benne kifejezetten jó húzásnak, hogy a szerkesztő, Kuczka Péter mindegyik regény végén ír egy pár oldalas kis tanulmányt, ami többé-kevésbé bemutatja az olvasónak az alkotót, illetve a regényét is besorolja valahová a műfajba, illetve mutat még példákat hasonló művekre is. Ez a kötetvégi ismertető a Kozmosz sorozatban is fellelhető (nem biztos, hogy minden könyvben, sajnos nekem sincs meg az összes, úgyhogy nem tudom leellenőrizni), de a későbbiek során megjelenő regényekből már sajnos száműzték ezeket az esszéket. Szerintem jók voltak.

Néhány szóban megnyilvánulok a regényről is: a Sargasso a világűrben egy kalandos sci-fi történet, nem különösebben kiemelkedő alkotás, de azért szórakoztató - egy könnyed kis mese egy csapat kereskedőről, akik nem is annyira akaratuk ellenére leszállnak egy felderítetlen bolygóra. Azért nem lakatlant írok, mert természetesen a felderítés során kiderül, hogy egyáltalán nem az, sőt, egy igen veszélyes rablóbanda tartja az uralma alatt és nem mellékesen tele van lezuhant és kifosztott űrhajók roncsaival. A zöldfülű főhős, Dane Thorson és leleményes kollégái úgy döntenek, hogy a végére járnak a roncsok történetének és egyben kalózok üzelmeinek is véget vetnek. A Klau rabszolgáinál azért jobb, de amúgy hasonló kategória.

A mellékelt csoda címe: Dane Thorson. És még egy érdekesség, amire ráleltem: az album második képe nem a Sargassohoz tartozik, de igen feltűnően hasonlít a magyar borítóra. Vagy fordítva.

Jack Vance az én tudatomban leginkább mint fantasy író szerepel, méghozzá a jobbik, olvasásra ajánlott fajtából, hiszen olyan mesélő tehetséggel rendelkezik, amelyet azért nem minden írótársa mondhat el magáról (és nem csak a műfajon belül ténykedőkre gondolok). Véleményemet elsősorban a Haldokló föld című regénye és a Ravasz Cugel viszontagságos kalandjairól szóló könyvei alapján tartom fent. Ehhez a bevezetőhöz rögtön hozzá is kell tennem, hogy A Klau rabszolgái nem illeszkedik ezen regények sorába és nem is csak azért, mert SF, hanem azért sem, mert legnagyobb sajnálatomra ebben a regényben nem láthatjuk megcsillanni az imént említett mesélői vénát. Röviden szólva: középszerű, némiképp unalmas, nem sok eredetiséget felvonultató tucat sci-fi, aminek az elején az “idegenek” elrabolják a földlakó hőst. Vajon miről szól a könyv hátralévő része? Természetesen arról, hogy a főhős nem hagyja annyiban a dolgot, mivel csöppet sincs kedve élete végéig a gulági körülményeket idéző munkatáborban rohadni és az elrablók bolygóját csinosítgatni, ezért tervet sző a lelécelésre, gyűjt maga köré egy csapat, (gondolom az érdekesség fokozása végett) különböző fajokból kikerülő rabszolgát, aztán indulhat a műsor, a nagy rabszolga felkelés. És valóban, ilyen rabszolga felkelést azóta nem látott a világ, mióta Isaura új napra ébredve kinyitotta a csipáját...pff. Jó, nem akarom nagyon lehúzni a könyvet, kaland regény és kész, csak éppen Vancetől vártam volna jobbat. Ha nem vágytok megterhelő olvasmányra a Balcsi partján való sütkérezés közben, akkor talán még tetszeni is fog.