Elöljáróként fel szeretném hívni a figyelmet a következőre: Frankenstein nem egyenlő azzal a szegecselt fejű szörnyeteg manussal, aki a moziplakátokról és (többek között ennek a könyvnek is a fedlapjáról) ránk mereszti bávatag tekintetét. Frankensteinnek a szörnyet megteremtő tudóst nevezte el Mary Shelley és valószínűleg csak a hollywoodi filmek okozta zavar miatt kezdett felcserélődni a két alak. Könnyen lehet, sőt biztos, hogy ezt minden olvasóm tudta, de azért nem árt leszögezni, hogy a címet értelmezni lehessen, bár a cselekmény alapján végülis mindkét változatban működőképes lehetne.
A következő (nem feltétlenül egymást követő) két bejegyzésben olyan regényeket fogok a figyelmetekbe ajánlani – rögtön elsőként Az elszabadult Frankensteint Brian Wilson Aldiss tollából - amelyek nagyjából hasonló témával foglalkoznak; én magamban csak „őrült tudósos” könyveknek hívom őket. A téma azért is érdekes és elgondolkoztató, mert a híreket tanulmányozva egyértelműen kiderül, hogy manapság is mennyi őrült tudóst hord hátán a föld, bármelyik szegletét is vesszük górcső alá a tudomány világának. A könyv témakörébe tartozó szakterületekre természetesen inkább az orvostudomány, a klónozás, génmanipuláció, az őssejt kutatás hozható fel legjobb példának – ezeknek a végső céljait megvizsgálva mindig valamiféle utópisztikus gondolatok szállják meg az ember fiát…emberteremtés, tökéletes másolat, népesség szabályozás a saját szájízünk szerint, nyugodtan engedjük szabadjára a fantáziánkat! A valóságban persze ez nem nagyon fog összejönni soha, de hát próbálkozni azt csak szabad, nem? Na, ez az a kérdés, amit szerintem ez a regény feszeget – mert mi van, ha Frankenstein (szörnye) elszabadul? Mégis, az emberiségnek úgy kellenek a jó értelemben vett „őrült tudósok”, mint egy falat kenyér, hiszen hol tartanánk most nélkülük? Én egymagam biztos fel nem találnám a halálsugarat vagy a hiper hajtóművet :)
A borítók előtt még dióhéjban szólnék néhány szót a cselekményről is, ha még egy percet kapok. Nagyjából úgy néz ki a dolog, hogy a nem túl távoli jövőben (is) mindent megteszünk majd azért, hogy az emberi faj örökre száműzze magát az élők sorából. Aldiss víziójában nem csak a nagyvárosokat és önnön embertársaikat pusztítják el az atomháborúba belebolondult földlakók, de a tér-idő szövetét is súlyosan megbontják bombáikkal: időcsúszások jönnek létre, melyekben a tér egyes szeletei az időben ugrálnak ide-oda, s mosódnak össze kitalált világokkal. Így eshet meg az, hogy a történet főhőse egyik pillanatról a másikra Svájcban találja magát „a modern Prométheusz” korában (1816), ahol azonban összefut magával az írónővel, Mary Shelley-vel is. Az események sodrában hamarosan arra eszmél, hogy gyakorlatilag a Shelley regény cselekményének részese és alakítója válhat belőle. Mit kezdjen a jövőből jött ember ismeretében annak, ahogy a világ kereke fordult az „elmúlt” 200 évben? Hagyja e élni a szörnyeteget – joga van-e az életre és a boldogságra egy emberi testrészekből összefércelt alkotmánynak?
kommentek