Ó, hát nem elérkeztünk ehhez a nagyszerű könyvhöz is? Pár héttel ezelőtt már tettem rá utalást, hogy mekkora sokként éltem meg ennek a regénynek az elolvasását, de most megpróbálom pontosabban szavakba önteni a gondolataimat erről a ****-ról. Szubjektív és rövid kritika következik. Kezdem a pozitívumokkal: bár itt is majdnem dettó ugyanarról van szó, mint a Randevú a Rámával esetében (tehát egy mesterségesen létrehozott világ/bolygó felderítéséről), de még így is elég érdekes az elképzelés; azok számára is tartalmaz újsütetű megközelítéseket, akik már ismerik a Rámát (ami egyébként a Gyűrűvilág után íródott, ezt el kell ismerni, viszont jóval a GYV előtt adták ki magyar nyelven). Viszont mindezt annyi érthetetlen és totál felesleges áltudományossággal túlbonyolítva prezentálja az író, hogy egyszerűen élvezhetetlenné teszi a regényt (vagy csak tökéletesen elrontották a fordítást, én nem is tudom). A szereplők leginkább idegesítőek, egyszerűen nincs közöttük egy sem, aki miatt érdemes végigkövetni az eseményeket, egy-egy jobb pillanatukban képesek csak olyan tettre vagy gondolatra, ami feledteti az olvasóval az irántuk érzett ellenszenvet; mindent összevetve katasztrofálisak. Magán a Gyűrűvilágon játszódó cselekmény elég „hétköznapi” SF, nem sok izgalmat tartogat, a könyv pedig nincsen tisztességesen befejezve, de ez már nem is róttam fel negatívumként – egész egyszerűen annyira örültem, hogy végre végeztem vele, hogy ezen már fel sem húztam magamat. Hugo és Nebula díjat is kapott, de ez ne tévesszen meg senkit, nem csak a gagyi könyveknek osztogatják ezeket, többek között Az ember a fellegvárban, a Dűne és a Végjáték is kiérdemelte a Hugot, csak hogy párat említsek. Kárpótolnak bennünket a borítók? Nem kimondottan.