Talán akad az olvasóim között is olyan, akivel már megesett, hogy egy számára ismeretlen, totál idegen helyre került, ahol elsőre nem talált magára, csak vegyes érzésekkel meredt a körülötte pörgő világra. Az ember úgy érzi, hogy az események sodorják magukkal, nem pedig szabad akaratából cselekszik, talán nem is érzi magát cselekvőképes személynek, inkább csak amolyan elszigetelt, külső szemlélőnek, kitaszítottnak, menekültnek, oda nem illőnek, akit sodor magával az ár. Jobb esetben persze ez csak átmeneti állapot, melyet a szakadatlan megfigyelés, a benyomások és információk kellő mennyiségben való begyűjtése után a megértés, elsajátítás, megszokás és nincs kizárva, hogy az új élet megkedvelésének lépései követnek. Ilyesmit élhet át az ismeretlen nagyvárosban diákévek elé néző tinédzser, aki egy új világ felé igyekszik, a külföldön új életbe kezdő munkavállaló, vagy a hosszú börtönévek után szabaduló, beilleszkedési nehézségekkel küszködő sittes, aki viszont a régi környezetébe tér vissza, de valahogy így járt John Rambo is, mikor Vietnamból hazakeveredve, háború nélkül sehogy sem lelte a helyét (nem mintha annyira hagyták volna, hogy meglelje :)). Egy messzi távolságból-időből és elszigeteltségből visszatérő űrhajós nyilván még ennél is nagyobb elidegenedéssel kénytelen szembenézni - gondoljunk csak pl. Ripleyre a Bolygó neve: Halálból, miután hazatér a számára 57 évet öregedett Földre, ahol már a lánya sem él, vagy mondjuk Gelle-Klara Moynlinra, Robinette Broadhead egykori kedvesére az Átjáróból, aki egy fekete lyukból megmenekülve azzal szembesül, hogy az az ismeretlen és rejtélyes technológia, aminek megismeréséért majdnem az életét áldozta, az már régen megfejtett és hasznosított, hétköznapi dologgá változott, körülötte pedig mindenki vagy idős vagy meghalt és letárolták, miközben ő majdhogy egy percet sem öregedett. A Visszatérés is egy ilyen - mint a cím is utal rá - Földre visszatérő űrhajós, Hal Bregg története, aki viszont még hosszabb idő után, kilövésüket követően mintegy másfél évszázaddal később keveredik csak vissza szülőbolygónkra. Hát ha belegondolok, hogy mekkorát képes fordulni a világ kereke akár csak pár évtized alatt is, biztosra veszem, hogy én is meglepődnék a tapasztalt dolgokon, ha lehetőségem nyílna megjelenni a 22. század közepén. Nos, persze ez a veszély asszem nem fenyeget, de ne aggódjatok, benneteket sem, úgyhogy jobb híján megmarad nekünk a sci-fi irodalom és az álmodozással töltött hosszú órák :D Én annyit mondok: le a kalappal Stanislaw Lem előtt, csillagos ötös regényt alkotott, piszkosul nyomasztó, akár egy film noir, sehol egy pillanatnyi remény a fellélegzésre, pedig minden tiszta utópia, a metropolisz csillog-villog, van virtuális valóság, meg levegőben sikló autók, sehol bűnözés, mindenki kedves és türelmes, mégis olyan az egész, mint egy életre kelt rémálom, hidegebb hely, mint az űr, még a robotoktól is kiveri az embert a víz, pedig azok talán még emberibbek is az embernél. A hangulat végig remekül el van találva, az ember komolyan képes átérezni Bregg helyzetét és dilemmáit - pár óra erejéig magam is magányos, elveszett, elidegenedett űrhajós lettem. Igazi gyöngyszem, 10/10, megy a Solaris mellé a polcra.