Ha nem számolom a képregényeket, meg az Anachronoxot, meg a többi "filler" posztot akkor már megint be kell jelentenem egy jubileumi eseményt [trombita harsog, dob pereg]: elérkeztünk a 100. könyvhöz (...nem akarok nagyon előreszaladni, de a közeljövőben is lesz egy ilyen “már megint” jellegű alkalom)! Ez most egy kissé szentimentálisnak fog hangzani, de ezt a bejegyzést a nagymamám emlékének szeretném szentelni. Erre az az apropó, hogy ő rendkívüli módon szerette a könyveket, nyugdíjas éveiben jószerivel hetente kölcsönzött ki annyi kötetet, mint amennyit én egy-két hónap alatt olvasok el, más meg talán egész életében sem (igaz, mint mondottam, nyugdíjas volt, ezért kitelt az idejéből). Dacára ezt annak, hogy leányiskolát végzett, ami öt vagy hat osztályt jelent - erről igazán példát vehetne az a rengeteg olvasatlan, tahó paraszt, aki ballagás után az általános- és középiskolák kapuin kiesik, de ebbe ne menjünk most bele. Az is igaz, hogy mama nem szerette a sci-fit, ő inkább a krimik, a történelmi regények, valamint a romantikus történetek kedvelője volt, de azért az sokat segít az ember fejlődésében, ha látja, hogy valaki a családban rendszeresen pusztítja a könyveket (fater is nagy olvasó, bár az sf nála sem gyerebe). Arra konkrétan emlékszem, hogy kikölcsönözte Stephen King Végítélet című monstre regényét (szerintem tök véletlenül, vagy a könyvtárosnő benézte a dolgot), de aztán én lettem az, aki nagy örömmel végigolvasta a kétkötetes klasszikust. No, bár a tudományos-fantasztikum és horror az nem az ő asztala volt, de azért a jó sztorikat nagymama is minden bizonnyal szerette. Úgy gondoltam, hogy a Tufabor 100. borító-gyűjteményét is valami igazán rendkívüli, epikus könyvnek kell szentelnem, valami igazán nagy volumenű történetnek.
Emberek, íme az Alapítvány!
kommentek