Ha akad olyan, a tudományos-fantasztikum iránt egyébként érdeklődő olvasó, aki még nem találkozott a Metró 2033 című regénnyel, az vagy csukott szemmel járkált eddig a könyvesboltokban vagy nem olvas az interneten könyvekkel foglalkozó oldalakat (pl. a Tufabor 2012-es bejegyzése fölött is elsiklott) vagy nem hardkór komputer-játékos – szóval én nem is értem...könnyen lehet, hogy egy másik bolygóról szalajtották :) Mindenki más azóta talán már el is olvasta a sci-fi paletta eme üde színfoltját és annak (szerintem valamivel kevésbé sikerült) folytatását, s talán olyat is találni közöttük, akinek tetszett annyira ez a metró alagutakba száműzött poszt-apokaliptikus világ, hogy az azóta egyre csak bővülő „Metró 2033-univerzum” további példányaival is próbát tegyen – példának okáért Andrej Gyjakov regényével, amely A fény felé címet viseli. A szerző a könyv cselekményét Szentpétervárra helyezi, ahol – akárcsak Moszkvában – a többnyire a metró alagút rendszerébe szorult le a kevés számú túlélő, illetve azok leszármazottai (ha jól vettem ki, a világégés után harmincegynéhány évvel járunk). Azért írom, hogy többnyire, mivel úgy néz ki, hogy a felszínen is akadnak túlélők, pontosabban a város kikötőjében, ahonnan rejtélyes fénycsóva tör az ég felé. Mint az éjjeli lepkét a lámpafény, úgy vonzza ez a reménnyel kecsegtető reflektor az alagutakban rekedteket, így némi huzavonát és alkudozást követően válogatott fenegyerekekből, akarom mondani sztalkerekből álló kommandót indítanak a dokkok irányába – ahová kizárólag a félelmetes veszélyeket rejtő felszínen keresztül vezet út. A csapat egyetlen kakukktojása a főszereplő fiúcska, Gleb, de azért őt sem kell félteni, a regény végére ő is elég jól beletanul az öldöklésbe. Hát igen, sajnos nem sok egyébről szól ez a könyv, mint mondjuk az Aliens – A Bolygó neve: Halál; van egy csapat kemény legény + 1 csaj, akik állig felfegyverkezve - nagyjából 1 halott/fejezet veszteséggel sújtva - vágnak utat maguknak a cél felé, miközben igyekezetüket puskaropogás, gránát robbanás és Geiger-Müller számláló kattogás zaja kíséri. Bár a fejezetek elején rendszerint kapunk pár bekezdésnyi bölcselkedést és filozofálást az emberi természetről (hiszen a poszt-apokaliptikus történetek lényegében az emberi természet kérdései körül forognak: hogyan aljasodhatott le odáig a fajtánk, hogy kis híján elpusztítsa a bolygót és annak élővilágát? Fennmarad-e a civilizáció vagy ösztönállati sorba süllyed a faj? Civilizált volt-e egyáltalán, ha ekkora katasztrófa bekövetkezhetett? Miben reménykedjenek, miben higgyenek a hátramaradottak? És még sorolhatnánk.), valamint környezeti leírások és az ilyen sokszínű csapatoktól megszokott, egymást ugrató, zrikáló párbeszédek, ki-ki meccsek színesítik a képet, azért ezek szerintem édeskevesek ahhoz, hogy többre érdemesítsék a könyvet egy olyan középszerű kalandregénynél, amelyben kötelező a gázálarc viselete – valahogy pont az a homályos történetekkel, legendákkal, izgalmas helyekkel megteremtett atmoszféra, az a többlet, plusz hiányzik az egészből, ami az eredeti Metrót olyan élvezhető regénnyé tette, s ami azt kiemelte a lövöldözős-üldözős-menekülős kalandregények sorából. Ha van olyan, aki fejébe vette, hogy gyűjti a metrós könyveket, az persze vegye meg, olvassa el, nem rossz meg ilyesmi, csak éppen nincs is benne semmi extra. Én azonban pont emiatt nem feltétlenül ajánlom – magamból kiindulva talán mások sem fognak hanyatt esni tőle.