A nagy mennyiségben belém táplált optimista gondolatoktól néha egy kicsit elfog az émelygés. Jobban tetszenek azok a történetek, melyekben van egy kis sötétség, meg pesszimizmus - a lelkivilágom valamiért ezekre van inkább ráhangolva. Amikor egy majdnem teljesen elpusztult Földről írnak egy könyvben, ahol (elvileg) csak egy bura alatt élő társadalom maradt fent, akkor bízvást számíthatunk valami éjsötét, nyomasztó disztópiára, de nem Arthur C. Clarke regénye esetében, ahol éppen ellenkezőleg: paradicsomiak a körülmények, legalábbis a diaspari városlakók 99,99999...(és még sok kilences) százaléka szerint. Az egyetlen ember, aki nem elégedett az örökléttel, a gondosan megtervezett élettel, a szüntelen mókával és a kacagással, az egy ifjú titán, Alvin, akit szétvet a kíváncsiság, hogy mi van a városon (sőt, a Földön!) kívül, nem ismer félelmet, magasról tesz a többi ember merevségére és korlátoltságára, tekintetét a jövőre szegezi (vagy inkább a múltra, nem is tudom), egyszóval ő egy nagybetűs Hős. Ettől nekem elég meseszerűvé vált a történet, a mesék pedig tanulságok és építő jellegű, magvas gondolatok nélkül nem érnek semmit, szóval: ne higgyetek el mindenféle baromságot, amit belétek próbálnak sulykolni - inkább gondolkozzatok; ne zárkózzatok be, hanem igyekezzetek más emberek és kultúrák irányába nyitni - lássatok világot; ismerjétek meg a történelmeteket - hogy a jövőt építhessétek és a többi. És főleg: csak pozitívan, mellet ki, fejet fel! Nekem A gyermekkor vége, a Ráma, de még talán a Holdrengés is jobban tetszett A város és a csillagoknál, de azért ajánlom, mert rossznak nem rossz, egyesek szerint egyenesen Clarke legjobban sikerült műve.