Bevallom, a magyar irodalommal – úgy a szépirodalommal, mint a fantasztikus vonallal – csak érintőlegesen találkoztam eddigi olvasmányaim során…illetve dehogy, csak akkoriban nem tudtam, hogy magyaroktól olvasok! Bizonyára többen tudják, hogy kikről beszélek, amikor fiatal korom „best seller” íróit kezdem sorolni: John Caldwell, Jeffrey Stone, Wayne Chapman, Raoul Renier és így tovább és így tovább; a Cherubion és a Valhalla Páholy jóvoltából megjelentetett regényeik megtöltötték a könyvesboltok polcait, úgy hogy mi nem győztük venni őket és egy-egy sikerültebb példány kézről-kézre járt a helyi szerepjátékos erők között. Persze akkor még 13-14 évesen nem nagyon esett le, hogy ezek írói álnevek és az sem volt túl feltűnő, ha egy regényíró New White Lake helységet tűntette fel lakhelyének Újfehértó helyett…a végén aztán már magam sem tudtam, hogy ki a magyar és ki a külföldi szerző. Persze jó történtetek voltak ezek és igazán szórakoztatóak is a maguk módján, még ha a forgatókönyvek egyes esetekben túlzottan is hasonlítottak egy tipikus rpg kalandra – de hát akkoriban ebben a fantázia világban éltünk és ez egyáltalán nem volt zavaró. Ennek ellenére – vagy talán pont ezért – aztán elfordultam a magyar íróktól; valami olyasmit gondolhattam, hogy ha már fantasztikus történeteket olvasok, akkor legjobb lesz, ha a műfaj(ok) klasszikusaival ismerkedek meg és csak utána a lelkes amatőrökkel. Aztán egyszer csak kiderült, hogy magyar klasszikusok is léteznek…

Aki kicsit is komolyabban kezd el foglalkozni a science-fiction műfajjal, az előbb-utóbb óhatatlanul összeakad Zsoldos Péter nevével, ha máshol nem, hát az antikváriumok tu-fa szekciójánál, aki néhány másik magyar (Nemere István, Szepes Mária, Csernai Zoltán) mellett biztos minden helyi könyvesnél fellelhető. Velem is így történt, de sokáig nem törődtem vele, mert magyar. Nemrég azonban összeakadtam A feladatból készült három részes filmsorozattal, ami ugyan mai szemmel nézve meg lehetősen idejét múlt (már ami a díszleteket illeti), de pont elég volt ahhoz, hogy kedvet kapjak a regény elolvasásához. Meg kell mondjam, nem bántam meg. Lassú folyású történetről van szó, ami nem is túlzottan meglepő, tekintve, hogy nagyjából teljes egészében egy űrhajón játszódik – talán pont ezért is hasonlít annyira hangulatában a Solarisra vagy Asimov egyik-másik alapítványos írására (ezekről majd a későbbi posztok valamelyikében esik szó...remélem eljutok addig).

Az emberiség egyik távolba kilőtt űrhajója, a Galatea lakott bolygóra bukkan, azonban arra már nincs lehetősége, hogy visszatérjen az örömteli hírrel – egyik nap valami gallyra megy a jármű atomreaktorában és a legénység egy ember híján szépen meg is makkan a baleset következtében. A megmaradt férfi, Gill se húzza már sokáig, a sugárfertőzés rajta is kezd elhatalmasodni, ezért még egy utolsó, kétségbeesett ötlettel áll elő: a hajón található újszerű találmány, a consociator segítségével „átmenti” magát (lényét, tudását, memóriáját) a bolygó kezdetleges őslakóinak egyikébe-másikába, hogy így alakítson legénységet a visszaútra, a feladatra. Nem egyszerű eset, a létrejött másolatok ugyanis Gill-en kívül magukban hordozzák saját személyiségüket, emlékeiket és dilemmáikat is…Agyalós, lelkizős könyv, amiben az emberek jószerivel egyfolytában magukban beszélnek :)

Jut eszembe, beszkenneltem az általam birtokolt példány hátsó borítóját is és megtettem ezt még a régebbi könyvekkel is, már amelyiknek volt értelme. Nézzétek őket vissza, ha már erre jártok!