Ez a könyv leginkább a Tufabor olvasónapló jellege miatt került bele a blogba, nem pedig a borítók miatt – tekintve ugyanis, hogy magyar regényről van szó, ami tudomásom szerint össz-vissz két kiadást élt meg, sajnos nem sok fedlap grafikát áll módomban bemutatni. Ellenben van itt egy egész jó kis tudományos (és főleg tudományos!) fantasztikus regény, amely témáját tekintve rokon A feladattal és a Hozsánna néked, Leibowitz!-al: mondjuk úgy, hogy az emberiség majdnem teljes kipusztulásáról és feltámadásának reményéről szól. Aki még nem olvasott semmit Zsoldostól, az könnyen a klasszikus „most olvassam tovább vagy jobb, ha nem vesztegetem az időmet erre a *@&!%-ra?” szituációban találhatja magát rögtön a legelején és ez az érzés aztán nem is nagyon engedi el az embert kb. a könyv második negyedéig – nekem legalábbis nagyjából eddig tartott, hogy ráérezzek az ízére, holott én már valamennyire ismertem az író stílusát A feladat révén. A könyv persze azt az olvasót fogja igazolni, aki kitart a folytatás mellett és rájön, hogy a robotok helyzetébe képzelve magát szép lassan értelmet nyer a történet, és hogy milyen „érzés” lehet a szigorú logika alapján működő gépeknek találkozni az addig ismeretlen világgal és a benne élőkkel. Így jutunk el aztán az emberiség (kevés kivétellel) elkorcsosult maradványaihoz, akiket a könyv második fele mutat be. Ők egy hasonló világban élnek, mint a Leibowitz apokalipszist túlélő embercsoportjai, próbálgatják feléleszteni a régmúlt korok tudományát, egyszersmind próbálnak is elszakadni attól, ami már egyszer majdnem teljesen eltörölte a fajt a Föld színéről. Érdekes olvasmány, bár számomra kissé befejezetlen: mire igazán belejöttem volna már vége is szakadt az emberiség ezen krónikájának. Ettől függetlenül biztosan fogok még Zsoldost olvasni.

Akinek valami véletlen folytán még nem csücsülne a polcán az Ellenpont, az se lógassa az orrát, mert a Magyar Elektronikus Könyvtárból minden további nélkül kikölcsönözheti.