Miért tartom olvasásra érdemesnek Arthur C. Clarke munkáit? Talán mert valóban jól ötvözik magukban a tudományos és fantasztikus elemeket; eddigi tapasztalataim szerint nála nem kell attól tartani, hogy öncélú, gagyi sugárpisztolyos, űrhajós kalandozásba fullad egy regény, ő inkább finom ismeretterjesztéssel átszőtt (hogy úgy mondjam: “értelmes”), ugyanakkor cselekményes sztorikat írt, amelyek képesek megtartani az olvasó figyelmét. A Holdrengés című alkotása mondjuk korántsem akkora durranás, mint az általam korábban olvasott Randevú a Rámával, de ettől függetlenül egyszeri olvasásra tökéletes és szórakoztatónak mondható. Magyarul először a jó kis Kossuth tufa sorozatban jelent meg, ami már kapásból pozitív, hiszen illusztrált kiadványról van szó. Az is nagy pozitívum, hogy a bevezetőben is említett “értelmes” regényről van szó, amely a tudományos finomságokban sem szűkölködik és talán éppen ezért nem is hihetetlen a leírt történet. Arról van szó ugyanis, hogy az általa elképzelt jövőben egy turista járat, amolyan siklóhajó közlekedik az emberiség által meghódított Hold felszínén. Az egyik menetrend szerinti utazás alkalmával azonban a hajó szerencsétlen módon elsüllyed a hold portengerében; azonnal mentőakciót szerveznek a bent rekedt utasok evakuálására, hiszen a hajóban tartózkodó 22 utas és személyzet a hő/fagy/tűz/fulladásos halállal néz farkasszemet (mikor melyikkel :)). Mondjuk alapvetően érdekes maga a mentési folyamat is, de a regény negatívuma is pontosan ebben rejlik, hiszen bármikor bekapcsoljuk a tévét, rögtön egy katasztrófa filmet tolnak az arcukba, úgyhogy igazán nem csodálkoznék rajta, ha némelyeknek már a könyökén jönne ki egy hasonló cselekményű regény és a kezükbe sem vennék. Ők legalább a regény után következő pár novellát olvassák el, azok is érdekesek, van amelyik jobb, mint maga a regény. A borítók között a magyar és orosz kiadások illusztrációinak is helyet szorítottam, a magyart személy szerint én fényképeztem le, azért olyan a minősége, amilyen (szkennerem ugyanis nincsen).