Szerintem a szovjet sci-fi szerzők legalább annyira kedvelik a laboratóriumok és munkaközösségek világát, mint mondjuk az amerikai filmesek a bírósági tárgyalótermek hangulatát. Ha a szovjetekre gondolok, el sem tudok igazán képzelni magányosan dolgozó embereket, hanem rögtön brigádok, csoportok, testületek, szövetségek, kollektívák, élmunkások, ötéves tervek meg effélék jutnak az eszembe. De kivel dolgozna legszívesebben az, aki magában, a világtól elzárva szeretné végezni korszakalkotó tevékenységét? Nyilván nem a lógósokkal meg a középszerű elmékkel, akiket a hozzánemértő felsőbb körök mellé rendelnek és talán a hasonló brilliáns agyak is csak gondot jelentenek, hiszen elképzelhető, hogy másképp látják a világot, folyton csak ellenkezni fognak, más irányba indulnak el - a legjobb nyilván az lenne, ha meg tudnánk többszörözni önmagunkat; saját magunkban talán csak megbízunk már?! No problemo, csak fel kell találni egy gépet (“anyagépet”), egy szintetizátort, ami akár életet is képes teremteni (vagy szintetizálni vele egy szintetizátort, hogy eljátszhassuk rajta a Barátok közt főcímzenéjét :D)! De ha már egyszer képesek vagyunk arra, hogy másolatot készítsünk magunkról, akkor nem lenne már ésszerűbb, ha megpróbálnánk kipofozni kicsit a megszokott, ám kifogásolt formákat, aztán szétnézni belül is, hogy az egészségen és a szellemi teljesítményen is javítsunk? Ilyen csapattal már megéri munkaközösséget alkotni! Érdemes elolvasni, jó könyv az emberről és arról, hogy lehetne az emberiséget szebbé-jobbá tenni tesi-lelki értelemben, komoly a témája és az írásmód is, csak én humorizáltam el a dolgot, ne is törődjetek velem. [Jut eszembe: ezer éve meg van már írva a Frankensteinről szóló posztom is, csak valahogy mindig más kerül elé...]