Tuti fix, hogy minden olvasó találkozott már energia vámpírral, legfeljebb ezt nem tudatosította eddig magában. Leggyakrabban közvetlen környezetünkben hozhat velük össze a rossz sorsunk, leginkább a munkahelyünkön, nem ritkán a bővebb, ne adj isten a szűkebb rokonsági körben. Különös ismertető jelük, hogy szeretnek beszélni, mindegy miről, de sokat és különböző baromságokat, azon kívül rengeteg idejük van, amit ki is használnak - a tied rovására. A lényeg - és ebben rejlik vámpír természetük - hogy miközben drasztikusan lefárasztanak, ők éppen ebből nyerik az életerőt, ez tölti el őket örömmel, ettől lesz teljes a napjuk. Tévedés ne essék, ezek a férfiak és nők nem az űrből érkeztek, mint Colin Wilson regényének “űr vámpírjai” (lásd az eredeti címet: The Space Vampires, amiből egy szerintem felejthető film készült Lifeforce címmel, ami után már a könyv újabb kiadása is ezen a címen jelent meg, például magyarul is). Bár nem egy különösebben eseménydús regényről van szó, azért mégis kicsit jobbnak tartom egy átlagos sf könyvnél, pontosan a témája miatt; én legalábbis nem olvastam még hasonló témájú fantasztikus regényt. A történet arról szól, hogy az emberiség lel az űrben egy hatalmas űrroncsot, ami ki tudja, mióta sodródik már a végtelenségben. A roncsban meglepően jó állapotban lévő halottakat találnak - na ők azok a bizonyos űr vámpírok, akik közül hármat (két hímet és egy nőstényt, ha fogalmazhatok így; egyébként ez utóbbi "moleszterálásával" kezdődnek a tulajdonképpeni bonyodalmak) a Földre szállítanak jövőbeli leszármazottaink (no persze akkor még nem tudnak róla, hogy vámpírok). A három űrlény azután elszabadul, úgyhogy az őket a Földre szabadító űrhajó kapitányának és hű nyomozó kollégáinak kell kiderítenie, hogy ez a három lény kiféle, miféle, kefél-e? Azt hiszem, ez utóbbi kérdésre is megtudhatja a választ az, aki kezébe veszi és elolvassa ezt a 300 oldalnyi alkotást.