Azt bírom leginkább Lem űrhajós könyveiben, hogy a benne szereplő asztronauták így vagy úgy, de rendre megszívják (ez az állításom biztosan kapcsiból cáfolható, mert még nem olvastam az összes könyvét, de amikkel eddig találkoztam [Éden, Visszatérés, Szénanátha], azokra ez azért nagyjából megállja a helyét). Most ezt nem azért írom, mert hogy rosszmájú vagyok vagy kárörvendő (ami máskülönben persze igaz), hanem azért mert jobban tetszenek azok a könyvek, ahol sötétebb színezettel festik le a históriát, nem pedig a rózsaszín szappanhab dominál, más szóval a bukott karakterek sokszor vonzóbbak, kedvesebbek a szívnek, mint a halált megvető bátorságú hősök. Ha most például elképzelek egy romantikus űroperát, ahol egy űrhajó egy másik eltűnt hajó és annak személyzete után kutat (vegyük például: Sargasso a világűrben), akkor biztos hogy meg is találja az űrszekeret, a személyzet ép és többé-kevésbé egészséges, kalandok ugyan vannak, de azért mindenki megússza, az ellenség (mert természetesen az tehet mindenről) megjárja, a mentés sikeres, minden szép és jó. Lemnél? Az eltűnt hajó még ugyan megkerül, de mindenki kinyiffant rajta, a környezet kegyetlen és fenyegető, az ellenség nem is igazán ellenség, ráadásul mocskos kemény, a mentő csapat tehetetlen, a helyzet reménytelen, a Legyőzhetetlen nem legyőzhetetlen. Valahogy életszagúbb, valahogy hihetőbb. Szerintem semmi keresnivalónk nincs az űrben. Néha úgy gondolom, hogy a Földön se sok...