Nem tudom, napjainkban is lehet-e még divathullámról beszélni, de a Hívj be! című regény magyarországi debütálásakor - a kétezres évek derekán - még javában reneszánszukat élték a vámpíros történetek, és minden tini vérszívó élőhalottnak szeretett volna felcsapni, köszönhetően javarészt az Alkonyat-sorozatnak (most éppen a zombik a menők, már amennyire én látom). Engem a vámpírok már egy ideje nem hoznak lázba, ezen a betegségen már átestem közel húsz évvel ezelőtt, amikor kiadták nálunk bizonyos Anne Rice Vámpírkrónikáinak első két kötetét (természetesen az Interjú a vámpírral és Lestat, a vámpír című regényekről van szó), illetve a kezembe kaparintottam Stephen Kingtől a Borzalmak városát. Lestatékkal a városi könyvtár jóvoltából ismerkedtem meg, Ben Mears viszontagságos kalandjaiba pedig osztálytársam nővére által volt szerencsém bepillantást nyerni, de ez most mellékes. Egyébként ezek a regények anno teljesen lenyűgöztek (a Város hercege című könyvet például ünnepi istentisztelet alatt olvasgattam a ref. templomban… ezért valószínűleg majd még elszámoltatnak Odaát), de amikor 2000-ben az egyetemi tankönyv utalványomat a Vámpírkrónikák általam sokáig várt folytatására, a Kárhozottak királynőjére költöttem, már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy jó helyre teszem-e a pénzemet - ami azt illeti, a könyv azóta is ott pihen a polcon, máig végigolvasatlanul. Szakítottam a vámpírokkal (Bram Stoker Drakuláját ugyan még nem tettem említést, de azt bizonyára a legtöbben ismerik, aki pedig nem, az ha másért nem is, a nyelvezete miatt feltétlen olvassa el, kiváló könyv, rendkívül szórakoztató). A hosszúra nyújtott előszó alatt nyilván rájöttetek már, hogy John Ajvide Lindqvist regénye, a Hívj be! egy vámpíros sztori. Úgy esett, hogy szüleimtől 2009-ben ezt a könyvet kaptam karácsonyra, és azóta ott is állt a polcon a Kárhozottak királynője társaságában - egészen idén márciusig, amikor úgy gondoltam, hogy becsületből muszáj lesz legyűrnöm, elvégre ajándékba kaptam meg minden. Igazából nem hatott meg. Olvastam pár véleményt róla, egyesek odáig vannak érte, többször újraolvasták, nekem nem nagyon tetszett, semmi extrát nem kaptam tőle, se izgalmas nem volt, se nem tudtam meg újdonságokat a vámpírokról, ellenben volt egy csomó fura hangzású svéd név, amik sokszor úgy megkevertek, hogy lövésem se volt, az illető férfi-e vagy nő. Mindenféle testnedvek is fröcsögtek, de az teljesen rendben van, elmúltam már 18 éves. A történet szerint 1981-et írunk (az 1968-ban született író gondolom bizonyos nosztalgiával tekintett vissza a gyermekkorára, ezért ebbe a korszakba helyezte a cselekményt), a helyszín egy nyomorúságos, szürke lakótelep és környéke Stockholm egy elhanyagolt külvárosában. Itt lakik Oskar, a pufók, félénk, de élénk fantáziával megáldott kissrác, akit osztálytársai ott alázzák és verik, ahol érik, a környezetét benépesítő felnőttek pedig egytől-egyig emberi roncsok: leharcoltak, iszákosak, drogoznak, kurválkodnak, szóval úgy általában véve olyan kényszerpályán mozgó lecsúszott egzisztenciák, akiknek esélyük sincs a menekvésre. Ideális vadászterepnek látszik egy vámpír számára, nem igaz? Az is; az áldozatok száma gyarapszik, a kezdetben mit sem sejtő Oskar pedig még jól össze is haverkodik a vámpírral, sőt bele is zúg, méghozzá nem gyengén (a vérszívó ugyanis egy kislány… első ránézésre, legalábbis). Zsák a foltját - egy vámpír sem lehet meg a ghoulja nélkül, hiszen valakinek nappal is tartania kell a frontot. Ha máshogy nem, hát lógni kell a suliból.
kommentek