Kismillió kritika és értekezés foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy Stephen King történeteit meg lehet-e tisztességesen filmesíteni (értsd: visszakapunk-e valamit az író által megteremtett hangulatból), ha igen, érdemes-e egyáltalán, s ha valaki arra vetemedett, hogy mégis ilyesmit kövessen el, akkor mivel és hogy cseszte el az egyetlen esélyét (merthogy rendszerint így végződnek ezek a "próbálkozások"). A képzeletbeli dobogón rendszerint olyan alkotások kapnak helyet, mint A remény rabjai vagy a Halálsoron, míg a süllyesztőbe a Rémkoppantókhoz hasonló balfogásokat sorolják. Bár megoszlanak a vélemények, a Stanley Kubrick-féle A ragyogás általában a toplista élén diadalmaskodik, szerintem abszolút megalapozottan - és hogy miért szaporítom a szót filmekről, ahelyett, hogy a regényről írnék? Nos azért, mert bár tíz esetből kilencszer arra hajlok, hogy inkább egy könyv, mint az abból készült film, ez alkalommal mégis megkockáztatom (sértődés ne essék, testvérek), hogy nem sokat veszít az, aki nem olvassa el A ragyogás című regényt, hanem helyette megnézi inkább az azonos című, 1980-as keltezésű mozgóképet. Hangsúlyozom: ezzel nem a film alapjául szolgáló eredeti művet akarom ledegradálni (hiszen, ha megnézzük teszem azt a molyon, a könyv jó pár horror rajongó kedvenc King-regénye között szerepel), inkább arról van szó, hogy szerintem alapvetően egy olyan jól sikerült feldolgozásról van szó, ami lehetőséget teremt az érdeklődő számára, hogy tartalmasabb King-írásművekre fordítsa szűkös szabadidejét, mondjuk rágja végig magát az Az két kötetén (neadjisten a Setét Torony hét kötetén) vagy olvassa el helyette Tortúrát, a Christine-t és még sorolhatnánk napestig - egyébként direkt olyan regényeket javasoltam, amelyek esetében gondolkodás nélkül a könyvet választanám a mozi helyett (nem beszélve egyik személyes kedvencemről, a Rémület a sivatagban-ról, aminél számomra egy percig sem kérdés, hogy a filmet úgy elbaszták, mint annak a rendje).
Naná, persze, vannak kardinális különbségek az eredeti és a feldolgozás között: a legalapvetőbbnek számomra az tűnt, hogy a filmben a Jack Nicholson által megformált karakter (amúgy Jack Torrance névre hallgat) - elég csak Nicholson fizimiskájára vetni egy pillantást, hogy meggyőződjünk róla - már eleve a becsavarodás határán táncol, így nem csoda hát, ha az elszigeteltség hamar kihozza belőle a dühöngő vadállatot (valahol érthető is: sokan már attól totál kikészülnének, ha egy hétre non-stop összezárnák őket a családjukkal, pláne ha hónapokon keresztül másznának egymás agyára egy behavazott szállodában, ahonnan ki sem mozdulhatnak) - az meg, hogy valami irtóra nem stimmel a Szépkilátás szállodával - hogy úgy mondjam -, amolyan aláfestő körülményként szerepel a családon belüli erőszak ábrázolása mellett; a família hangulata már amúgy is a béka segge alatt volt, szóval a kísértetjárta épület tréfás kis lelki-terror adalékai már csak habot jelentenek a tortán, mintegy katalizálva a folyamatot, aminek a tetőpontján az alapból sem százas Jack végleg kiborul (az anya és fia pedig akkor már - részben a szállodában folyó paranormális tevékenységeknek köszönhetően - jóformán az árnyékuktól is félnek). Ezzel szemben Kingnél egy megcsúszott lélek próbál kikecmeregni az alkoholizmus és a mindinkább fenyegető elszegényedés karmai közül, csak éppen a létező legszarabb helyet sikerül neki és szeretteinek kifogniuk az újrakezdéshez. A regényben Jack igazából nem egy őrült pszichopata (kezdetben legalábbis nem az; alkoholistának ugyan alkoholista, de józan állapotban viszonylag normális, még ha néha kissé ideges természetű is), és ha nem is éppen gondos, de amúgy szerető családapa benyomását kelti; a falak között lappangó megnevezhetetlen gonosz erő (de mi nevezzük mondjuk a hotel szellemének) azonban a "ragyogás" médiumi képességével megáldott/megvert gyerkőcre feni a fogát (Danny esetében inkább az utóbbi), ergo többé-kevésbé mindenki megszívja, mire az utolsó oldalra érünk. Amúgy meg nekem pl. édesmindegy milyen szerszámmal vagy sportszerrel agyalják meg szegény delikvenseket a tomboló őrület közepette, és hát most őszintén: kinek hiányoznak az életre kelt sövényállatok vagy hogy Halloran megússza élve, ha cserébe mesteri fényképezést kapunk, valamint egy olyan gyönyörű mondatot, hogy: "All work and no play makes Jack a dull boy”? (egyébként frappánsság szempontjából a regény “Kellögem” - angolul “Redrum” - szlogenjére sem lehet egy rossz szavunk sem). Végezetül - csak hogy azok se maradjanak le semmi fontosról, akik a filmet választják a könyv helyett -, következzék még egy apró adalék: a King-sztori talán egyik legfontosabb, mindenki számára megszívlelendő tanulsága az, hogy ha hozzá sem tudunk szagolni a nyomástartó edények tárgyköréhez, akkor semmi pénzért ne menjünk el kazánfűtőnek, mert könnyen sírás lehet a vége - épület üzemeltetők és gonosz lelkek pedig - ha tehetik - messziről kerüljék az ilyen iszákos, kontár mekkmestereket!
[A regénynek egyébként egy vaskos folytatása is létezik - Álom doktor címen fut -, abban már a felnőtt korba lépett Dan(ny) kínlódását és megtisztulásra tett kísérleteit követhetjük nyomon - spoilerezés nélkül maradjunk csak annyiban, hogy az alma nem esett messze a fájától, már ami az önpusztító életmódot illeti. Talán majd gyűjtök róla borítókat egyszer...semmi sincs kizárva!]
kommentek