Tudományos - fantasztikus regények borítói

Távol áll tőlem, hogy Douglas Couplandet science fiction szerzőnek tituláljam, de lévén, hogy egy általam igen kedvelt íróról van szó úgy éreztem, hogy megragadom a kínálkozó lehetőséget és megismertetlek benneteket ezzel a kanadai pasassal – a nemrég az Európánál megjelent Barátnő kómában ugyanis nyomokban poszt-apokaliptikus tufa elemeket tartalmaz, valamint konkrét hivatkozásokat olyan klasszikusokra, mint A gyermekkor vége és A triffidek napja.

Couplandet olvasni bizonyos mértékig (olykor rohadtul) lehangoló, egyszersmind súlyos gondolatokat ébresztő; szereplői leginkább megtört, megkeseredett, kilátástalan, nem egyszer az alkoholba és a drogfogyasztásba menekülő 30-as, 40-es emberek, akik kénytelenek voltak rájönni, hogy az őket körülvevő világ könyörtelen, nem ad sem szeretetet, sem megbecsülést, csak vég nélküli robotolást, megvetést és keserűséget. Valahogy nem csodálkozom, hogy így éreznek - nem egyszer fordult meg már nekem is hasonló gondolat a kobakomban egy-egy szarabb napomon - azonban Coupland képes ezeket az érzéseket olyan frappáns mondatokban kifejezni, amilyenek nekem álmomban sem jutnának az eszembe; valami perverz módon élvezetté teszi azt, hogy mások(a saját?) nyomoráról olvas az ember. A történet igazából egyik regényében sem számít sokat, művei leginkább az emberi sorsokra összpontosítanak.

A Barátnő kómában pontosan egy ilyen csapat kiüresedett emberről szól, akik gyermekkoruk óta együtt kínlódják az életet, ami a kezdeti szép remények ellenére úgy tűnik csak egyre rosszabb lesz - a könyv második harmadában például egy "szép napon" kihal az emberiség, ahogy azt talán meg is érdemelte; az egyedüli túlélők a baráti társaság tagjai, akiket valami titokzatos céllal életben hagytak az isteni hatalmú külső erők. Vajon mi céljuk volt ezzel és mit tudnak kezdeni magukkal az életben maradtak? A könyv címe amúgy elvileg egy The Smiths albumra utal és amint azt megtudtam, több fejezetcím is tartalmaz hivatkozásokat további Smiths számokra. Én ugyan nem ismerem túlzottan ezt a bandát (néhány nagyobb slágerüktől és a később szólókarrierbe kezdő frontember személyétől eltekintve), ezért nem tudom, hogy a dalszövegek és zenék ismerete mennyi pluszt adott volna a regényhez, de azt elmondhatom, hogy enélkül is tökéletesen élvezhető volt az olvasmány.

A borítóról szólva meg kell említeni, hogy - legjobb tudomásom szerint - nemrég új művészeti irányvonal kapott kibontakozási lehetőséget az Európa Könyvkiadónál, soraiba csábítva jó pár fiatal és kreatív borítótervezőt. Ennek köszönhetjük a magyar kiadás pompás borítóját, ami első ránézésre bármelyik külföldit (és a korábbi európás Coupland regényekét is) kenterbe veri.

Pár hete „Sheckley maratont” tartottam, egymás után nyomtam le két regényét; elsőként a letehetetlennek bizonyuló Kozmikus főnyereményt (1968) olvastam el (Sheckley egy korábbi regényével, A státuscivilizációval már foglalkoztam, az „ős” tufaborosok biztos emlékeznek még rá, talán olvasták is). Olvasása közben folyton azon rágódtam: hogy lehet az, hogy ezt a könyvet nekem soha, senki egy szóval sem említette, Douglas Adams regényeit meg mindenki oda-vissza fújja kivülről? Hogy jön ide Douglas Adams? Nos, a Kozmikus főnyeremény egy férfi viszontagságos kalandjait meséli el, aki rengeteg veszély, ismeretlen lény, önnön Ragadozója és persze megannyi baromság fenyegetése közepette próbálja átszelni a galaxist, miután egy hülye véletlen következtében a világűr egy távoli pontjára vetődik. Ismerős valahonnan az alapszitu: utazgatunk, utazgatunk, közben találkozunk bolygó építő kisiparosokkal, meg bolond robotokkal? Szóval – tartsanak bár eretneknek a most következő szavaimért – ez a poénos sf történet (vagy ha úgy tetszik paródia) kb. ezerszer jobb a műfajban hozzá igen közel álló Galaxis Útikalauznál, annak ellenére, hogy nincsenek benne olyan legendássá vált tanácsok, mint hogy ne ess pánikba, meg mindig legyen nálad törölköző, meg olyan vicces nevek sem, hogy Szlartibartfaszt, de minden egyéb tekintetben sokkal, de sokkal szellemesebb, abszurdabb és humorosabb. Van itt a könyvről egy részletesebben kifejtett vélemény is, a sanawad.sfblogs.net oldalán, azok számára akik nagyon ráérnek. Akik meg nem, azok csak pörgessék végig a borítókat, én meg jó napot kívánok!

Már nem emlékszem, hogy melyik könyves blogger oldalán olvastam arról a véleményről, hogy Asimov nem is akkora ász - tulajdonképpen ezzel részben egyet is értek. Egyet kell értenem, mert olvastam már történeteket legalább annyira jó íróktól, mint ő (nem is egytől) és azt is elismerem, hogy kevés könyve éri el az Alapítvány trilógia vagy a Robottörténetek és az Én, a robot színvonalát, ugyanakkor azt is el kell ismernem, hogy egy regényét vagy novelláját sem untam, sőt mindegyik olvasatja magát, és ami a legfontosabb: szórakoztat (igen, még a Lucky Starr mesék is). Aki kiismeri a stílusát, az mondjuk joggal emlegetheti fel, hogy egyes regényei viszonylag hasonlatosak egymáshoz, de hát ez már csak így van másoknál is; azon kívül írjon más annyit, mint amit ő hozott össze egy élet alatt!

Az istenek is… című könyve a fülszöveg alapján nem tűnt túlzottan nagy eresztésnek, talán ha más író tollából származott volna, akkor meg se próbálkozok az elolvasásával, de mivel már tucatnyi Asimov művön vagyok túl, ezért simán belementem a dologba, hogy úgy mondjam: Asimov neve számomra már elég biztosíték egy jó könyvhöz. Nem csalódtam; illetve igen, de pozitívan! Nagyon tetszett az alapötlet, ami magában is elégnek bizonyult volna egy fele ekkora kötethez, ezt biztos az író is érezte, ezért a három részre osztott könyv középső része gyanánt bele illesztett egy külön kis történetet, amely csak igen lazán illeszkedik a másik kettőhöz, viszont legalább olyan érdekes a csattanója, mint a másik szál alapötlete. A könyv vége – a másik két részhez viszonyítva – némileg talán érdektelenebb ugyan, de az erős kezdés és a szintén kiváló középső rész után az ember megbocsátóvá válik az ilyesmikkel kapcsolatban. A történetről most nem kívánok részletesebb ismertetőt írni, mert más már megtette helyettem és csak egy kattintásra van innen. A vicces az, hogy az ismertető írója szerint pont a középső rész a könyv gyengesége és a vége zseniális…na kérem szépen, ízlések és pofonok :)

A borítók többségének szokás szerint az égegyadta világon semmi köze a könyv történetéhez és más könyvekhez képest talán gyengébben is sikerült a nagy része, de még egyszer hangsúlyozom, ez ne tévesszen meg senkit, a regény király!

...tudom én, hogy a héten még nem volt bejegyzés, de még hátra van a hétvége, talán csak összejön valami! Egy dolgot elárulok: a tufabor alapvetően a munkahelyen íródik és ezek az értékes órák szolgálnak arra is, hogy felleljem a szebbnél szebb borítókat. A betegség miatt sajnos elég szép kupac dosszié gyűlt fel az asztalon, és gyönyörűen rá is ment a hetem arra, hogy utolérjem magamat, otthon meg szabadidőben inkább olvastam. Ezért nem volt még semmi a héten...bár nem is nagyon verte senki a tamtamot, hogy hol kések már a betevő sci-fi borító adaggal :D

Megint egy ismerős íróba botlottunk; aki kezdettől fogva nyomon követi a tufabor-t, annak nyilván vannak még halvány emlékei azokról a bizonyos géppuskalábú emberevő növényekről, a triffidekről, amiket pár hónapja tekinthettünk meg a Triffidek napja című könyv jobbnál jobban sikerült borítóin. No, John Wyndham követte el ezt a regényt is (1968-ban) és azt hiszem, hogy nem spoilerezek túl nagyot azzal, ha elárulom: a történetnek semmi köze a csokoládéhoz :)

Magyar nyelven nem sok ismertetőt találni róla az interneten (pedig kerestem), ezért rittyentek ide egy rövid leírást, bár a fülszövegből is elég jól képbe lehet kerülni. A regényben egy édesapa meséli el a család kálváriáit az általános iskolás korú kisfiukkal kapcsolatban. Hogy mi az, ami fenekestől felforgatja a kisvárosi családi idillt? Arról van szó, hogy a fiatal srác egyszerre csak hangokat kezd hallani a fejében és magában kezd beszélni. A szülei eleinte "csak" egy képzeletbeli barát megjelenésére gyanakodnak, mivel a hanghoz egy név is társul: Chocky; a kisfiú szerint ő egy amolyan se nem hím, se nem nőstény jelenség az űr egy távoli szegletéből, aki felfedező úton vesz részt a Földön. A történet kibontakozása során azonban furcsa események történnek, Matthew (így hívják a fiút) sorra olyan tetteket hajt végre, amiket azelőtt valami miatt képtelen volt: vagy nem volt meg hozzá a tudása vagy a képesség hiányzott belőle. A szülők agyába szépen lassan elkezd beszivárogni a baljós sejtelem: talán nem is annyira képzeletbeli barátról van itt szó...és vajon ez ártalmas a gyerekre nézve vagy pont az ellenkezője, esetleg a hasznára válna? Könnyed, olvasmányos stílusban megírt regény, nem mellesleg szórakoztató is. Szerintem nyugodtan vegyétek fel ezt a Chocky-t is a listára az ét, a fehér, a gömbölyű, a kerek, a lyukas, a tömör és a többi nagy kedvenc mellé :) Bocs a hülye szóviccért, de adja magát.