Noha egyetemes (vagy ha úgy jobban tetszik: világ)békéről napjainkban sem lehet beszélni, azért én, XXI. századi magyar fiatal lényegében szerencsésnek mondhatom magamat, amiért a vérontasokból és a kötelező sorkatonai szolgálat mókáiból kimaradtam (legalábbis eddig; még bármi jöhet) - miközben bolygónk más tájékain talán éppen ezekben a percekben is hadat visel egymás ellen két rivális ember/család/vallás/ideológia/nép/ország csak a jó isten tudja mi miatt. Habár egyértelmű, hogy aki gyilkolni akar, annak nem kell a távoli űrben és időben keresnie az ellenséget, egy fantasztikus történet lehetőséget biztosít a szerzőnek arra, hogy ezzel az eszközzel élve kifejezhesse kritikus véleményét az értelmetlen gyűlölettel, uszítással, pusztítással szemben. Ezt persze már sok háborús (vagy még inkább: háború ellenes) filmben és legalább annyi regényben bemutatták már nekünk (úgy vettem észre, az irodalom összes műfajának megvan a maga háborúellenes alapműve), de a békeszerető emberek nyilván egyetértenek velem abban, hogy nem lehet elégszer elismételni az öldökés ellen felhozható érveket és felhívni a figyelmet az értelmetlen pusztítás veszélyeire - ha szükséges, akkor a sokkoló tartalom bemutatásával. Tavaly új köntösben és vadonatúj fordításban ismét elérhetővé vált a könyvesboltok polcain Joe Haldeman háborús sci-fije, az Örök háború, ami apropót nyújtott számomra, hogy magam is megismerkedjek egy ilyen sokkoló történettel (igaz ugyan, hogy én a valhallás "eredetit" olvastam, ami elvileg csonkított szöveg és fordítás terén állítólag hagy némi kívánnivalót maga után, azonban én nem tudtam tetten érni komolyabb félreferdítéseket és/vagy hiányosságokat, szóval inkább nem foglalok állást a kérdésben). Azért is vettem kezembe a könyvet, mert arra gondoltam, hogy viszonylag ritka alkalomnak számít, amikor egy tudományos-fantasztikus regény két kiadást is megér kis hazánkban - szóval az ilyen kiváltság gyaníthatóan csak a legnagyobb klasszikusokat illeti meg. Végigolvasva a könyvet csalódtam is és nem is. Egyrészt csalódtam, mert a háborús témájú (mondjuk úgy: szépirodalmi) regények, amiket eleddig olvastam, mind jobban tetszettek, mindamellett viszont egy színvonalas művet olvashattam, még ha írtak is már jobbat a tárgykörben. A címet egyébként irtó frappánsnak tartom, már akkor is, ha csak azt veszem, hogy az emberek az idő kezdete óta háborút viselnek egymás ellen és erre a felettébb "élvezetes" tevékenységre akkor is okot és indokot találnak, ha semmi értelme sincs az öldöklésnek, vagy ha arra gondolok, hogy a borzalmaktól megcsömörlött bakák minden bizonnyal úgy élik meg a háborút, mintha a harcoknak sohasem lenne vége és bevetés bevetést követ, ám Haldeman regényében egy olyan vetület is megjelenik, ami csak a sci-fiben képzelhető el (nekem amúgy ez tetszett igazán a sztoriban): minthogy a seregek a különböző hadszíntereket kollapszárugrásokkal közelítik meg, ezért az idő relativisztikussá válik; míg az ütközetek között alig néhány hónap vagy év telik el az űrhajón, addig az emberiség szempontjából tényleg örökké tart a hadviselés. Jó kis csavar!
kommentek