Nem is olyan régen, a Világok harca kapcsán már kiderült, hogy nem annyira gáz dolog száz éves SF regényeket olvasni. A most bemutatásra kerülő Az alagút 1913 táján jelent meg, de szerintem még ma is bőven az olvasható kategórián belül tudhatjuk, annak ellenére, hogy Ignotus, a véres tollú nyugatos publicista kritikája nem sok jóval kecsegtet a derék polgár számára (én azonban kemény vagyok, teszek Ignotusra :D). Az igazsághoz tartozik és egy sci-fi blogban pláne nem árt leszögezni, hogy szinte semmi tudományos fantasztikus elem nincs benne, az egyetlen dolgot kivéve: amiről szól. Egy Mac Allan nevű mérnök elhatározza, hogy megalkotja élete és az emberiség fő művét, azt az atlanti-óceáni alagutat, ami egy csapásra összeköti Észak-Amerikát Európával. És kész, ennyit a fantasztikumról, jöhetnek a megvalósítás megpróbáltatásai, a lázas vonatozások, tőzsdeügyletek és a sztahanovista hősök, akik 24/7 nyomják a melót kezükben fúróval és dinamittal, övükben pedig revolverrel, s persze az árnyoldalak is bemutatást nyernek: sikkasztók és nyerészkedők, katasztrófák, világraszóló sztrájkhullám - amolyan hagyományos vernés elbeszélő stílusban megírva. Ki ne hagyjam a szerelmi szálat sem, hiszen elmaradhatatlan kelléke ez az ilyesfajta romantikus regényeknek!
A lényeg persze a mögöttes tartalom, a filozófiai adalék, mivel a regény tulajdonképpen egyetlen férfi és eszme körül forog: nem akármelyik ember képes arra, hogy egyik évről a másikra összerittyentsen egy ilyen monstre műtárgyat, mint ez az alagút! Véleményem szerint Allant egy korai megtestesítőjeként, prototípusaként vehetjük annak a figurának, amit a valamivel később, a 40-es, 50-es évek derekán komoly elismeréseket elért írónő, Ayn Rand emelt tökélyre mesterműveiben, Az ősforrásban és a Veszett világban aztán végletekig kidolgozott (az alakjainak mozgatórugóit magába foglaló objektivista filozófia is ezekben a regényekben születik meg). Mac Allan – hasonlóan Howard Roarkhoz és Hank Reardenhez, akik szintén mérnökök – a megalkuvást nem tűrő alkotószellem megtestesítője, képtelen arra, hogy ne a munkának szentelje az életét és felesége is kb. csak azért van neki, mert az úgy szokás. Az ő világa az ész, az értelem, a logika és a szavahihetőség alappillérein nyugszik, amit felesleges érzelmek, jótékonykodás, megbánás meg nem inogtathat – érzelmi síkon korlátoltnak tűnhet ugyan a pasas, de gyakorlati szinten semmi sem állhatja útját és számára csak ez jelent bármit is (örömöt nemigen, mert az ilyen ember sosem elégedett). És mellesleg szólva ő is feltalál egy olyan páratlanul brilliáns fémötvözetet, amit még nem látott a világ: az allanitot; ez lesz az alagút építésének alapja. Hank Rearden ugyancsak feltalálja ezt, csak pepitában: ő a Rearden-fém kiagyalója lesz a Veszett világban, tehát még itt is hasonlóság van, ami csak azt példázza, hogy ezek a karakterek annyira merész terveket szövögetnek a világ megformálására, amikhez a hagyományos keretek már nem biztosítanak lehetőséget – valami újra, drasztikusra és formabontóra van szükség, ami egyedül az ő agyukból pattanhat ki. Na, ez már aztán tényleg utópisztikus, bébi. Hogyhogy én nem ismerek egyetlen ilyen manust sem? :D
Mégis, a legjobban az egész könyvből ez a párbeszéd tetszett nekem:
A munkások és a mérnökök ujjongtak.
- Hol van Mac? - kérdezte a kövér Müller.
- Itt vagyok! - felelte Allan.
- How do you do, Mac? - kérdezte Müller zsíros nevetéssel.
- We are O.K.! - volt Allan válasza.
Nos, alighanem mindenki tisztában van azzal, hogy ez az egyik legalapabb szopatós kérdés, amivel a kezdő angolosokat bombázzák, hiszen „how do you do?”-ra egyszerűen „how do you do?” a válasz. Hogyan fordulhatott elő egy ilyen baki a regényben? A kérdés megválaszolására több eshetőség is az eszembe jutott: 1. Nem tudok angolul. 2. Kellermann nem tud angolul. 3. Mac Allan nem tud angolul. 4. Egyikünk sem tud angolul. 5. Mac Allan megsüketült a sok évtized alatt, amit az alagútban töltött a fúrások és robbantások hangzavara közepette és félre értette az egészet. Van ez így, néha a szuper emberek is hibáznak, szóval ha kiderül, hogy én értettem félre valamit, akkor sincs probléma :D
A képeket elsősorban Ker0 figyelmébe szeretném ajánlani, hiszen hemzsegnek rajtuk a vonatok! A magyar kiadás borítóját és belső illusztrációit Kass János készítette (elvégre Kossuth fantasztikus könyvről van szó), szépen be lettek digitalizálva az utókor kedvéért.
kommentek