Tudományos - fantasztikus regények borítói

A tavalyi év egyik agyonhájpolt könyvújdonsága Ransom Riggs Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei című regénye volt. No, még leírni is elég kacifántos, én sem jegyeztem meg első hallásra, pedig játszottam is érte egy könyves blogon (persze nem nyertem meg). Sok helyen olvashattok róla ismertetőt és kritikát, ami az én malmomra hajtja a vizet, hiszen nekem így nem kell mással foglalkoznom, mint a borítókkal (bár azok meg sajnos egytől-egyig ugyanazt ábrázolják). Ennek ellenére, mint azt már megszokhattátok, azért nem hanyagolom el az ismertetést sem, csak rövidre fogom. Tök felesleges bármiféle nagy varázslatot beleképzelni ebbe a könyvbe, nem szabad hinni a fülszövegnek, nem lesz itt semmiféle borzongás, meg hátborzongatás, csak egy kertévés délutáni fantasy matiné keretei közé simán beilleszthető, ámbár kicsit talán rendhagyó kalandról van szó. Talán rosszul is fogalmazok, mert a kaland kicsit sem rendhagyó, inkább maga a könyv tér el a megszokottól. Ami a kalandot illeti: adott egy kisvárosi különc srác (a szokásos szürke mellékszereplő szülőkkel - elvarázsolt apa, minden lében kanál muter, stikkes nagybácsi), akit a nagyapja szédít mindenféle tündérmesékkel. Aztán amikor az öreg harcost kinyírja egy szörny, amit csak a főszereplő, Jacob lát, akkor persze nem hisz neki senki, ezért a maga feje után indulva felderíti, hogy mi igaz a nagyapja történeteiből. Vajon tényleg igazak és léteznek azok a különleges gyermekek, akikről az öreg a fotókat mutogatta? Természetesen igen, ahogy majd rájön az olvasó is. Szóval a kaland mégsem rendhagyó, inkább maga a kiadvány, abban a tekintetben legalábbis, hogy a szerző nem bíz semmit sem a fantáziára, véletlennek helye nincs: minden fontosabb szereplőről és eseményről láthatunk egy-egy fotót a regényben, hogy pontos képet alkothassunk az egész csapatról. Oké, sejtem, hogy nem így van, hanem éppen fordítva, legalábbis asszem; nem arról van itt szó, hogy a szerző mindent szánkba akar rágni, csírjában fojtva el az olvasói képezelet szárnyalását - a fotók nyilván színesítésnek, hangulatteremtésnek kerültek a könyvbe és erre a célra tökéletesen meg is felelnek, bár én akkor már lehet, hogy inkább képregényt olvasnék. Sőt, szerintem úgy volt, hogy a szerző rátalált ezekre a régi felvételekre és ezekről aztán elképzelt maga előtt egy meseszerű gyermekotthont, tele X-men fiúkkal és lányokkal, aztán kanyarintott hozzájuk egy lájtos fantasy regényt, ami valamiképpen bejött neki (lusta voltam után olvasni, Riggs biztos lenyilatkozza valahol az ötlet eredetét). Nem rossz könyv egyébként, én nem akarok senkit sem lebeszélni róla, még ha úgy is tűnik, pláne, hogy Gálvölgyi Judit hozzáértő fordításában látott napvilágot, mindössze arról van szó, hogy távolról sem olyan korszakalkotó, mint amilyen színben feltüntetni próbálják. Folytatása is lesz biztos, de én szerintem arra már nem szánok időt.