Sosem rettentett el különösebben, ha egy regény egy enciklopédia vastagságával (és/vagy szellemi tartalmával) vetekedett - feltéve persze, ha az adott mű élvezetes olvasmánynak bizonyult. Sajnos a legutóbbi bejegyzésem tárgya olvasmányosságát tekintve nem tartozott ezen kategóriába, és majdnem biztos vagyok benne, hogy nekem olyan hosszú időbe még nem tartott könyvet legyűrni, mint Frank Herbert Dűne: Káptalanház-át. Miért is erőltettem? Érdekelt, hogy eljut-e valahová a remekül startolt sorozat, de csalódnom kellett: a kezdeti lendület és a gazdagon - mi több - brilliánsan felépített világ Bene Gesserit-szenvelgésbe fulladt. Mindegy, túléltem, viszont - és most visszakanyarodnék a kezdő kijelentésemhez - ez sem vette el a kedvemet attól, hogy rögtön nekilássak egy még vastagabb sztorinak, ami a fülszöveg alapján 900 oldalnyi pompás szórakozásnak ígérkezett. Hát igen, kezünkbe véve a vaskos kötetet, hamar levonhatjuk az ideillő következtetést: faterja nyomdokán haladva Joe Hill is megtanulta fosni a szavakat; A szív alakú doboz (volt róla szó korábban) és a Szarvak (erről mondjuk nem, bár ez se rossz írás) a fasorban sem volt a leütött karakterek számát illetően a NOS4A2-hoz képest (mindenhol le van írva, én is megteszem: a címet Nosferatunak kell ejteni, ami egy oldtimer Rolls Royce Wraith gépkocsi rendszáma - ezen a járművön furikázik a főgané, bizonyos Charles Talent Manx úr). Oké, mondhatjuk, hogy almát az almával, körtét a körtével, tehát milyen alapon hasonlít össze az ember egy nyögvenyelős, statikus, hót komoly hard sci-fit és egy pörgős, olvasmányos, és ehhez mérten könnyedecske - minek is nevezzem? - dark fantasy-t? horror-t? (Nem tudományos-fantasztikus regény, azt mondjuk el kell ismernem.) Hát, mittomén, egymás mellé kerültek a polcon, csak úgy. Viszont a lényeg, hogy a könyv jó; aki szereti Kinget, illetve Hill eddigi regényeit, annak szinte biztosan be fog jönni.
Az alapsztori a következő: velem ellentétben - merthogy én nem állhatom a karácsonyi időszak alatt agyonjátszott csilingelős, csöpögős zenéket, az orrba-szájba játszott Reszkessetek betörők és Télapu filmeket meg a vásári forgatagot - Charile Manx bátyánk valamiért odáig van a Karácsonyért és egyáltalán nincs kibékülve azzal, ha a szeretet lángja halványabban ég. Olyannyira csípi ezt az egyébként réges-régen lejáratott és elüzletiesített ünnepet, hogy egy külön bejáratú fantázia világot is teremtett agyának egy sötét zugában Karácsonyország néven, ahol - könnyű kitalálni - non-stop a csinglingling száncsengő, az ó szép fenyő, jó fenyő és a piros alma, aranyág jegyében telnek az év napjai. Csakhogy - és itt a bibi - Manx a spéci Rollsának köszönhetően képes a való világból Karácsonyországba szállítani az általa kiválasztott (értsd: elrabolt) gyermekeket és azoknak ünneprontó (tehát a gyermekrablást mélységesen elítélő) szüleit - ahol az előbbiek agymosott zombi hülyegyerekekké válva örömmel koncolják fel az utóbbiakat...szóval talán nem is akkora móka ez, mint azt a hely neve alapján képzelnénk. Manx azonban ámokfutása közben elkövet egy apró hibát: rossz delikvenst szemel ki soron következő áldozatának, tudniillik a kis Wayne édesanyja, Victoria motorjára kapva - a sorozatgyilkoshoz hasonlóan - ugyancsak képes a valóságos és elképzelt helyek között utazgatni, plusz nem viccel, amikor egyetlen gyermeke életéről van szó. A könyv címe és tartalma, valamint a korábbi, szintén gonosz-autós Stephen King regények alapján én valami hűtőrácsos borítóra számítottam (talán ezért jobban is tetszenek az angolszász kiadások fedlapjai), ám az Európa Kiadónál inkább a főhősnőre és motorbiciklijére kívántak hangsúlyt fektetni. Annyira így se gázos, ráadásul a regényt Gabriel Rodriguez hangulatos illusztrációival színesítették (igaz, fekete-fehérek :)) - meg aztán pár év múlva talán lesz ebből még új kiadás, tetszetősebb köntösben. Akinek az ismertető alapján megtetszett a történet, szerintem olvassa el, nem fog csalódni a regényben. Jut eszembe: még fizetni sem kötelező érte! Legyünk stílszerűek, és kérjük Karácsonyra!
kommentek