Ismét egy ősrégi irományt kapartam elő a Drive fiókom mélyéről, de nem járunk vele rosszul, mert a témának köszönhetően rögtön három könyvborító galériát is végig tud majd böngészni az érdeklődő (figyelem, több mint 300 képen kell majd végigfutni!). Nem ma volt már, amikor az aktuális görögországi nyaralásra készülve az Utazások az időgéppel című GBK-s könyvet pakoltam be a csomagomba, hogy legyen mivel elütni napfürdőzés közben a fölös időt (nem volt rossz nyaralás, bár hazafelé a buszunk szokás szerint lerobbant). Szóval: a kötetben három regény kapott helyet (talán ezt már lehetett sejteni abból, hogy három galériát emlegettem), felütésként kapásból egy klasszikussal indított a szerkesztő, mégpedig H. G. Wells-től Az időgéppel. Bár akkor én már ismertem a sztorit, és legyen bármekkora alapmű, különösebben elsőre sem hagyott bennem mély nyomot, azért csak elolvastam, hogy legyen mihez kötni a második és harmadik regényt, melyek az Időgép kvázi folytatásai, továbbgondolásai. Egyébként, mint azt méltatásokban mondani szokás, ez a regény tekinthető a sci-fi időutazós történetek előfutárának, bár még egyáltalán nincsen túlbonyolítva a dolog: a főhős egyszerűen épít egy időgépet és előrehúz jó messzire a jövőbe, ott találkozik az elkorcsosult és két részre szakadt emberi leszármazottakkal (a felszínen élő eloikkal és a föld alatti kannibál morlockokkal), eltölt ott egy kis időt, aztán gyorsan rájön, hogy nem valami kellemes helyről/időről van szó és az elvárható bonyodalmak leküzdése után lelécel, majd - néhány bakugrást követően, megismerkedve bolygónk végóráival - hazafelé veszi az irányt.

A kötet érdekessége persze nem is maga Az időgép, hanem a mögötte helyet kapott két folytatása. A középső darab, Az időgép visszatér, Egon Friedell kisregénye már többet foglalkozik magával az időutazással és annak fizikai hátterével, az utazás határaival, tudományosabb jelleggel ruházva fel a kalandregény történetét. Egyébként nagyjából hasonló színvonalat képvisel, mint Wells alkotása, vannak benne tök jó kis levélregényes részek, de néhol azért komolytalanságba fullad a mű (az időutazó ellátogat egy-két nevetséges idősíkra, legalábbis nekem nem nagyon tetszettek), de összességében azt mondanám, hogy a Visszatérést “az első rész” méltó folytatásának tekintem, mivel eddig sem misztifikáltam túl az eredetit. A kötetben helyet kapott egy harmadik regény is (igazából a felét ez teszi ki), amely A morlockok éjszakája címet viseli, szerzője pedig K. W. Jeter. Míg Fridell művében egy szó sem esett semmiféle morlockokról - mivel nem ez a részlet állt az író érdeklődésének középpontjában, hanem maga az időutazás - addig Jeter kalandregénye az időgépet Wellshez hasonlóan csak eszköznek használja, egy gépnek, ami tök mindegy, hogy milyen elven működik, de a morlockok kezébe került, akik ezt kihasználva szépen vissza is jöttek a 19. század utolsó éveibe, a regény főhőseinek idejébe, hogy időnek előtte elfoglalják az egész világot. Bár kalandregénynek nem rossz, azért jó előre szeretném figyelmeztetni a nagyérdeműt, hogy aki úgy érzi, hogy könnyen megülné a gyomrát, amikor egy történetben szerepel együtt Merlin, Arthur király, Atlantisz, az időgép és a morlockok, az inkább a kezébe se vegye a könyvet. Sakkjátékosokként bemutatni a jó és rossz erőit meg már régóta nem számít nagy durranásnak.