Tudományos - fantasztikus regények borítói

Harmadik epizódjához érkezett az Isaac Asimov Robotvárosának borítóit bemutató bejegyzés-özön; aki olvasta/olvassa a sorozatot, azok számára talán érdekesek ezek a posztok, akik nem ismerik a Robotváros-könyveket, azoknak meg már biztos a könyökükön jön ki az egész. Az utóbbi csoportba tartozókat el kell keserítsem: végig megyek mind a hat részen, nincs kegyelem :) A történetről egy sorozat harmadik része táján általában már elég nehéz úgy írni, hogy ne lőjön le egy-két poént az ember - nem így a Kiborg című regény esetében, amiben a két főszereplő - Derec (még mindig így hívják) és Ariel (korábban Katherine) - az epizód címszereplője, Jeff nyomába ered, hogy megállítsa őt és őrült ámokfutását. Azért írom, hogy nem kell spoiler-veszélytől tartani, mert a szerző, William F. Wu (ismét egy pasas, akiről még az életben nem hallottam) az első két részben lassan kibontakozó főszálhoz (gondolok itt Derec és Ariel múltjának kérdéseire, a Perihélium kulcsának mibenlétére, magának a Robotváros létezésének rejtélyére) semmi újat nem tesz hozzá, kizárólag az új szereplő “megmentése” körül zajlanak az események. Jeff ugyanis a Robotváros közelében szenved balesetet az űrhajójával, a teste súlyosan és a sebész robotok által egyelőre gyógyíthatatlanul megsebesül, ezért az Első Törvény értelmében kikapják a fiú agyát és egy robot testébe ültetik - kész is Robotváros történetének első kiborgja. A gondok ott kezdődnek, hogy a fiú agya nem képes elfogadni az új helyzetet és enyhén szólva paranoid idegbeteggé válik, a város lakói pedig egy egészen új helyzettel találják szemben magukat: létrejött egy olyan létforma, aki elvileg ember, így az első két törvény előnyeit élvezi, teste azonban robotikus, ami komoly helyzeti előnybe juttatja az emberekkel szemben (akiknek ugyanis az emberi agya miatt nem köteles engedelmeskedni).

Alant a borítók.

Noha egyetemes (vagy ha úgy jobban tetszik: világ)békéről napjainkban sem lehet beszélni, azért én, XXI. századi magyar fiatal lényegében szerencsésnek mondhatom magamat, amiért a vérontasokból és a kötelező sorkatonai szolgálat mókáiból kimaradtam (legalábbis eddig; még bármi jöhet) - miközben bolygónk más tájékain talán éppen ezekben a percekben is hadat visel egymás ellen két rivális ember/család/vallás/ideológia/nép/ország csak a jó isten tudja mi miatt. Habár egyértelmű, hogy aki gyilkolni akar, annak nem kell a távoli űrben és időben keresnie az ellenséget, egy fantasztikus történet lehetőséget biztosít a szerzőnek arra, hogy ezzel az eszközzel élve kifejezhesse kritikus véleményét az értelmetlen gyűlölettel, uszítással, pusztítással szemben. Ezt persze már sok háborús (vagy még inkább: háború ellenes) filmben és legalább annyi regényben bemutatták már nekünk (úgy vettem észre, az irodalom összes műfajának megvan a maga háborúellenes alapműve), de a békeszerető emberek nyilván egyetértenek velem abban, hogy nem lehet elégszer elismételni az öldökés ellen felhozható érveket és felhívni a figyelmet az értelmetlen pusztítás veszélyeire - ha szükséges, akkor a sokkoló tartalom bemutatásával. Tavaly új köntösben és vadonatúj fordításban ismét elérhetővé vált a könyvesboltok polcain Joe Haldeman háborús sci-fije, az Örök háború, ami apropót nyújtott számomra, hogy magam is megismerkedjek egy ilyen sokkoló történettel (igaz ugyan, hogy én a valhallás "eredetit" olvastam, ami elvileg csonkított szöveg és fordítás terén állítólag hagy némi kívánnivalót maga után, azonban én nem tudtam tetten érni komolyabb félreferdítéseket és/vagy hiányosságokat, szóval inkább nem foglalok állást a kérdésben). Azért is vettem kezembe a könyvet, mert arra gondoltam, hogy viszonylag ritka alkalomnak számít, amikor egy tudományos-fantasztikus regény két kiadást is megér kis hazánkban - szóval az ilyen kiváltság gyaníthatóan csak a legnagyobb klasszikusokat illeti meg. Végigolvasva a könyvet csalódtam is és nem is. Egyrészt csalódtam, mert a háborús témájú (mondjuk úgy: szépirodalmi) regények, amiket eleddig olvastam, mind jobban tetszettek, mindamellett viszont egy színvonalas művet olvashattam, még ha írtak is már jobbat a tárgykörben. A címet egyébként irtó frappánsnak tartom, már akkor is, ha csak azt veszem, hogy az emberek az idő kezdete óta háborút viselnek egymás ellen és erre a felettébb "élvezetes" tevékenységre akkor is okot és indokot találnak, ha semmi értelme sincs az öldöklésnek, vagy ha arra gondolok, hogy a borzalmaktól megcsömörlött bakák minden bizonnyal úgy élik meg a háborút, mintha a harcoknak sohasem lenne vége és bevetés bevetést követ, ám Haldeman regényében egy olyan vetület is megjelenik, ami csak a sci-fiben képzelhető el (nekem amúgy ez tetszett igazán a sztoriban): minthogy a seregek a különböző hadszíntereket kollapszárugrásokkal közelítik meg, ezért az idő relativisztikussá válik; míg az ütközetek között alig néhány hónap vagy év telik el az űrhajón, addig az emberiség szempontjából tényleg örökké tart a hadviselés. Jó kis csavar!

GYilkosság az Űrvárosban...akarom mondani a Robotvárosban. Isaac Asimov Robotvárosának első kötete nagyjából ott fejeződött be, hogy az amnéziás kibernetikus, Derec (vagy David - egyelőre nem tudhatjuk) és makrancos Kata, azaz Katherine egy teleportáló berendezés, a Perihélium kulcsa használatával akaratuk ellenére a Robotvárosba érkeznek, egy kizárólag (?) robotok által lakott és épített helyre, ahol azonban nem ők az első emberek, akik megfordultak. Járt már előttük a városban más élőlény is - csakhogy az illető rejtélyes körülmények között életét vesztette, ami miatt a robotok a jövevényeket gyilkosság elkövetésével gyanúsítják (egyébként lehet, hogy nem is bűncselekmény történt, de hát szegény “korlátolt robotok” másra sem tudnak gondolni, mivel ők a Három Törvény bilincsébe zárva nem képesek egy ilyen gaztett elkövetésére). Közben akad azért egyéb gondja is a párosnak: a város ugyanis megállíthatatlannak tűnő terjeszkedésbe fog, ami a szüntelen építkezés hatására természeti katasztrófát idéz elő, ráadásul ott van még a szokásos küzdelem is, amit a felelőtlen, akadékoskodó, hazug ésatöbbi embereknek kell a robotokkal folytatniuk, hogy egyáltalán egy lépést is tehessenek a haláleset felderítésének és önmaguk tisztázásának érdekében. A folytatás az első rész színvonalához hasonló, tehát nem egetverően érdekes vagy lebilincselő, de nem is rosszabb az átlagnál (akár azt is írhatnám, hogy Mike McQuay hozza egy átlagos Asimov-regény minőségét), a szerző kihasználja a témában rejlő lehetőségeket. A legfontosabb: a kötet végére egy csomó titkot továbbra is homály fed, ami meghozza az olvasó kedvét a 3. kötet elolvasásához is.

Főhősünknek, Derec-nek megvan a maga baja. Egyrészt heveny amnéziával tér magához egy ismeretlen kisbolygó felszínén, mentőkapszulájának ülésébe szíjazva - sajnos, hogy honnan menekült és miért vagy hogy ki ő egyáltalán, arról halvány pótsegéd fogalma sincsen (ami azt illeti, a Derec nevet is csak jobb híján adja magának, de úgy van vele, hogy kezdetnek megteszi). Másrészt a kisbolygón serény munkába temetkezett robotok nyüzsögnek, akik nem túl informatívak Derec-kel szemben, bár annyi már a könyv elején kiderül, hogy valami bányászati tevékenységgel foglalkoznak és ahogyan azt már Asimov Robottörténeteiből (vagy éppen az Én, a robot című novellagyűjteményéből) jól tudjuk, gúzsba köti őket a Robotika Három Törvénye (ezek nyilván mindenkinek a könyökén jönnek ki, ezért nem kezdem el újból elcitálni őket), amiből, mint ismeretes, igazán érdekes szituációk szoktak kerekedni. Harmadrészt a bányászati telepet mindenre elszánt űrkalózok veszik támadásuk alá, egyszóval Derec barátunk igazán küzdelmes napok elé néz...Isaac Asimov, élete alkonyán úgy határozott, hogy önként és dalolva adja át a stafétabotot néhány kiválasztott követőjének - így született meg a bábáskodása alatt a saját nevével fémjelzett hatkötetes regényfolyam, az Isaac Asimov Robotvárosa. A regényeket a tanítványok a mester útmutatásával és az asimovi robotika-elvek szem előtt tartásával írták meg, de maga a történet és az írás a öt különböző szerző érdeme. A sorozat indító kötete az Odüsszeia címet viseli, szerzője az előttem totál ismeretlen Michael P. Kube-McDowell, akinek a nevével még soha ezelőtt nem találkoztam. A magyar megjelenés külön érdekessége, hogy az első két kötet két kiadást is megélt: először a Valhalla Páholy jelentette meg őket, a folytatással azonban örökre adós maradt, másodszor a Magyar Könyvklub vállalkozott a Robotváros megjelentetésére, azonban ők már mind a hat történetet az olvasók elé bocsátották, új fordításban, három kötetben. Ezt csak azért mondom el, hogy aki szeretne otthon egy példányt a sorozatból, az ne fusson lyukra a vallhallás kiadványokkal (én megszívtam, csak azért mondom). A nyitó epizód alapján még nem alkottam véleményt, hogy mennyire lehet érdekfeszítő a teljes történet, a kezdet azonban kellőképpen megalapozottnak tűnik egy jó kis kalandhoz a robotok könyörtelen logikán alapuló birodalmában. Igyekszem végignyomni mind a hatot.

Gordon Krantz nagy csávába kerül - az utolsó háborút követő küzdelmes mindennapok egyszerre a szokásosnál is halálosabb kihívások elé állítják: banditák nyúlják le a túléléshez szükséges összes cókmókját, kisemmizik és - nem mellesleg - megalázzák. Közel két évtizeddel a technikán alapuló civilizáció romba dőlése és kvázi-barbárságba süllyedése után ez felettébb kellemetlen Gordonra nézve...a végítélet azonban még nem jön el a számára, kóborlása közben ugyanis egy elhagyatott erdőben egy régi postás autóra és abban a tulajdonos csontvázára bukkan, az elhunyt hivatásának összes kellékével - príma egyenruhával, tizenöt éves levelekkel dugig tömött postás táskával - együtt. Hogy élelemhez és szálláshoz juthasson, kétségbeesett kísérletre szánja el magát: utolsó mentsvárként a közeli faluban postásnak adja ki magát és kitalál az intézmény mögé egy olyan szárnyait bontogató, újjáéledt kormányt, ami - több mint valószínű - együl csak az ő fantáziájában létezik. A hiszékeny falusiak az emberiségbe vetett hit és remény legutolsó szalmaszálát is megragadják, ezért Gordon lódításának sikeresen elvetett magvai szép lassan csírázni kezdenek, főhősünk pedig azon veszi észre magát, hogy kénytelen az általa megteremtett mítoszt egyre komolyabban venni és megfelelni az uniformissal szemben maga és mások által támasztott elvárásoknak. Dióhéjban így tudnám leírni A jövő hírnöke című könyv tartalmát. Komoly, de végső soron optimista hangvételű poszt-apokaliptikus regényről van szó, ami szerintem a remény, a hit, az egyéni és társadalmi felelősség vállalás, az összefogás, az emberiesség és a feminizmus kérdéseit boncolgatja. Én csípem az ilyen “haldokló föld” típusú környezetbe ágyazott történeteket (okozzák a pusztulást akár zombik vagy gyilkos növények, netán özönvíz, esetleg nukleáris csapás), ezért nekem tetszett David Brin sztorija, de ettől függetlenül is csak ajánlani tudom a tudományos-fantasztikum kedvelőinek, mert igényes alkotás (a könyvből készült filmről nem tudok nyilatkozni, mert ezer éve láttam, de úgy rémlik, hogy nem estem tőle hanyatt). Rögtön kedvet is kaptam egy kis Fallout-ozáshoz :)