Tudományos - fantasztikus regények borítói

Több helyütt is olvastam arról, hogy Stephen King visszatért. Nos, én arról sem tudtam, hogy eltűnt volna valamerre, de ez biztos azért volt, mert az utóbbi kb. tíz évben nem olvastam el egyik frissen megjelent agyszüleményét sem (korábban ez elképzelhetetlen volt; minden újdonságot megvettem tőle, legyen az akár egy neve alatt kiadott telefonkönyv :)). Egyébként értem, hogy mire céloznak, csak tettetem a hülyét - minden bizonnyal azt róják fel neki, hogy árnyékává vált a 80-as 90-es évekbeli önmagának (legalábbis mint író), kiírta magából a legnagyobb ötleteket, azóta semmi eredetit nem képes felmutatni, ugyanazokat a köröket futja, meg ilyenek. Azonban a Blaze és a Búra alatt megjelenése óta az író kritikusai újra kegyeikbe fogadták az öreg harcost. Jómagam tovább vártam, hogy végre valami felkeltse az érdeklődésemet - és nem hiába. A tavaly karácsonyi könyv-dömpingben rögtön szemet szúrt az új King-regény, a 11/22/63, ami egy igazán ötletes sztorinak ígérkezett. Bekészítettem néhány heti hideg élelmet és nekiláttam a cirka 1200 oldalas alkotásnak. Amiért egyáltalán megemlítem a Tufaborban a művet, az a regény időutazós-alternatív történelmi körítése miatt van, meg amúgy is megkapta a Locus SF-díjat, szóval tényleg rá lehet húzni a tudományos-fantasztikus jelzőt, habár ez inkább csak egy eszköz a szerző kezében arra, hogy a múltba kaluzoljon bennünket. Máskülönben szerintem nem sci-fi és aki a King nevével fémjelzett horror és thriller vonulatra számít, azt is ki kell ábrándítanom. A 11/22/63 mindezeknek valamiféle keveréke, egy kicsi ebből, egy kicsi abbó, itt egy kis dráma, ott egy kis kaland; leginkább egy tanárember mindennapjairól szól a 60-as évek USÁ-jában, aki napjainkból tér vissza a közelmúltba, azzal az eltökélt szándékkal, hogy megakadályozza a Kennedy-gyilkosságot és szebbé tegye a jövőt (aki végiggyűri a regényt, azt is megtudhatja, hogy sikerül-e neki...annyit talán elárulhatok így elöljáróban, hogy a múlt nem nagyon szereti, ha változásokat próbálnak eszközölni rajta). Bő lére eresztve olvashatunk arról hogyan szerez a főhős barátokat és ellenségeket, hogyan egyengeti fiatal tanítványainak útját, hogyan esik szerelmbe, miközben kettős életének másik részében Lee Harvey Oswaldot és családját tartja megfigyelése alatt; mindezek mellett az író ügyes húzásának köszönhetően rövid kitérőt is tehetünk az Az című regény elátkozott városkájába, Derrybe is. A regény legnagyobb erénye, hogy (vélhetőleg) hitelesen kalauzolja el az olvasót a 60-as évek "békebeli" Amerikájába, miközben kedvenc fotelunkban hátradőlve spekulálhatunk a dallasi merénylet összesesküvés elméletein. Összességében véve érdemesnek tartom egyszeri elolvasásra, de megvallom, nem éreztem benne azt a potenciált, ami az igazi King-klasszikusokat jellemzi. Az említett Az, a Holt sáv, a Végítélet, a Hasznos holmik, Tortúra, Halálos árnyék és még sorolhatnám - egytől egyig húzósabb, izgalmasabb regények a 11/22/63-nál. Lehet, hogy a Búra alatt is az - azon a monstre papírhalmon átrágta már magát valaki?

Valószínűsítem, hogy könyvből jobb filmet lehet készíteni mint filmből/forgatókönyvből regényt - ezzel azt hiszem, sikerült röviden és tömören kifejtenem a véleményemet az Alien 3 - Az út végén a halál című sci-fi alkotásról. A megregényesítéssel azt az Alan Dean Fostert bízták meg, aki a korábbi két részből is regényt faragott (az első borítóit itt tekinthetitek meg, a második regénnyel pedig emitt foglalkoztam), azok ellenben valamiért jobban sikerültek, illetve ha jól emlékszem tartalmaztak olyan részeket is, amelyek segítettek a film teljesebb megértéséhez, átlátásához. A harmadik részből készült könyv sajnos semmit nem tesz hozzá a film történetéhez, cselekményéhez és/vagy hangulatához, hanem annak egy az egyben való, erősen középszerű átírása. Egyébként rengetegszer nyilatkozzák az “így készült” filmes extra tartalmakban, hogy valakit úgy magával ragadott egy forgatókönyv, hogy képtelen volt letenni azt vagy hogy ez és ez a forgatókönyv volt a legjobb, amit életében olvasott. Nos, ez az állítás az én esetenben egészen biztosan nem állja meg a helyét, legalábbis, ami az elkészült regényt illeti (az Alien 3 kétlemez extra dvdjének werkfilmjei alapján a film forgatókönyve egyébként jó párszor módosult, amíg végül megállapodtak a végső változatnál, ami aztán alapul szolgált a könyv-átiratnak). A sztorit biztos sokan ismerik: Ripley harmadszor is kénytelen szembe nézni a jó öreg xeno fenyegetéssel, ezúttal az első részhez hasonlóan “csak” egyetlen idegen tör egy kis kolónia életére; hősnőnk tökösebb, mint valaha, kopaszra borotválja fejét, aztán egy csapat börtöntöltelék élére állva fogócskázik egyet az idegennel. Lehet, hogy az én ízlésem kifacsart, de nekem fordított sorrendben tetszenek az Alien-filmek: legjobban a negyedik rész, azután a harmadik és így tovább. A remek hármas részhez külön emlékem is fűződik: ez volt az első rész, amit láttam (akkor még csak hármat forgattak le a sorozatból), még a vhs korszak idején. Osztálytársam apja amolyan egyszemélyes videókölcsönzőként funkcionált, mivel legnagyobb örömünkre mindig hozzájutott a legfrissebb kiadásokhoz és kis pénzért sokszorosította őket - az Alien 3 is az ő jóvoltából került a legjátszónkba. A véglegesített forgatókönyvekről szólva egy kis adalék, amit még megemlítenék: az ifjonc koromban látott filmben tuti, hogy egy kutyából bújt elő az idegen, míg a könyvben és a dvd kiadásban is egy igavonó barom szolgáltatja a gazdatestet. Szóval az is lehet, hogy kilencvenháromban, a könyv megjelenésekor még voltak benne újdonságként ható részek, amit a moziba járók nem ismerhettek, de húsz év elteltével már semmivel sem tudja a film-élményt kiegészíteni. Csak ha már végképp nincs semmi olvasnivalótok, akkor vegyétek elő.

Bíztam benne, hogy a múlt héten sikerül időt szakítanom egy új bejegyzésre, de sajnos másképp alakult; először a munka, majd a hosszú hétvége szólt közbe. Kis túlzással a hét összes napja utazással telt: Békéscsaba - Kisvárda - Mátészalka - Békéscsaba - Kazincbarcika - Mezőkövesd - Békéscsaba - Pécs - Szigetvár - Abaliget - Pécs - Békéscsaba - Szeged - Békéscsaba autón, autóbuszon. Remélem jövő héten sikerül néhány új borítót feltöltenem, bár a teljes gyűjtemény a munkahelyi gépemen van és szerintem a szabadság utáni hét sem a lazításról fog szólni, hanem sokkal inkább arról, hogy a főnök a viszontlátás örömére meghány egy csomó sz*rral - de a remény hal meg utoljára, hátha jut idő blogolásra is. Addig is fogadjátok szeretettel a mellékelt fotókat, melyek a pécsi Retró Múzeumban készültek.

Azt bírom leginkább Lem űrhajós könyveiben, hogy a benne szereplő asztronauták így vagy úgy, de rendre megszívják (ez az állításom biztosan kapcsiból cáfolható, mert még nem olvastam az összes könyvét, de amikkel eddig találkoztam [Éden, Visszatérés, Szénanátha], azokra ez azért nagyjából megállja a helyét). Most ezt nem azért írom, mert hogy rosszmájú vagyok vagy kárörvendő (ami máskülönben persze igaz), hanem azért mert jobban tetszenek azok a könyvek, ahol sötétebb színezettel festik le a históriát, nem pedig a rózsaszín szappanhab dominál, más szóval a bukott karakterek sokszor vonzóbbak, kedvesebbek a szívnek, mint a halált megvető bátorságú hősök. Ha most például elképzelek egy romantikus űroperát, ahol egy űrhajó egy másik eltűnt hajó és annak személyzete után kutat (vegyük például: Sargasso a világűrben), akkor biztos hogy meg is találja az űrszekeret, a személyzet ép és többé-kevésbé egészséges, kalandok ugyan vannak, de azért mindenki megússza, az ellenség (mert természetesen az tehet mindenről) megjárja, a mentés sikeres, minden szép és jó. Lemnél? Az eltűnt hajó még ugyan megkerül, de mindenki kinyiffant rajta, a környezet kegyetlen és fenyegető, az ellenség nem is igazán ellenség, ráadásul mocskos kemény, a mentő csapat tehetetlen, a helyzet reménytelen, a Legyőzhetetlen nem legyőzhetetlen. Valahogy életszagúbb, valahogy hihetőbb. Szerintem semmi keresnivalónk nincs az űrben. Néha úgy gondolom, hogy a Földön se sok...

Legutóbbi nyaralásunk (vagy nevezzük inkább hosszú hétvégének, talán úgy helyesebb) alkalmával lehetőségünk nyílt rá, hogy élesben is meggyőződhessünk a hátizsákunkban magunkkal hurcolt törülköző előnyeivel (hátránnyal nem találkoztunk). Összefoglalva az alábbi tapasztalatokkal gazdagodtunk (a királyi többes magyarázata: én és a barátnőm).

[A bejegyzést színesítő fotográfiák a 2013. évi békéscsabai Törülközőnapon készültek.]

- A hűtőből kivett, majd törülközővel körbetekert üdítő ital még órák múlva is kellemesen hűvös marad (ami kifejezetten jól esik, amikor az alföldi kockafej a sümegi várhoz vezető úton kaptat fölfelé).

- Meg tudod vele törölgetni a vizes lábaidat, miután fél óráig áztattad őket a hévízi zsilipnél.

- A fejedre és a nyakadra terítheted, hogy valamelyest védelmet nyújtson, miközben egyik eresztől a másikig sprintelsz a szakadó esőben (Sopronban történt eset).

- Ha van még egy száraz törölköződ, megszáríthatod vele a csuromvizes hajadat (szintén Sopron, pár perccel később)

- Kísérletet tehetsz a vizes talpaid átmelengetésére, miután szarrá ázott a cipőd (hármat találhatsz...).

- Nyugodt lélekkel a közelébe merészkedhetsz bármelyik szökőkútnak.

- Az öledbe terítheted kajálás közben, hogy még véletlenül se edd le a ruhádat.

Remélem hasznát veszitek ennek a kis adaléknak :) Most pedig képregény olvasás következik (ezúttal magyar nyelven). Katt a képre!