Tudományos - fantasztikus regények borítói

Cirka tíz-tizenkét éves lehettem, amikor cimborám könyvespolcán egy meglehetősen “érdekes” kinézetű borítóval rendelkező, vékonyka kötet került a kezembe (a címlapról bámuló gülüszemű fazon és a suhanó, feltartott hüvelykujj sikeresen elérték, hogy a mai napig emlékezzek erre a könyvre). A könyv címe a következő volt: Galaxis útikalauz stopposoknak. Azután eltelt húsz év úgy, hogy a korai ismeretség ellenére én mégsem olvastam el Douglas Adams klasszikusát - azóta pótoltam ezt a hiányosságomat, de nem érzem úgy, hogy kárba veszett volna az az idő, amit azzal töltöttem, hogy nem az Útikalauzt olvasgattam. Annak ellenére, hogy helyenként roppant szellemes és tele van jó ötletekkel, az elmúlt évtizedek során szállóigékké nemesült szövegekkel (pl. "Ne ess pánikba!"), no meg olyan nevekkel, amelyek makacsul befészkelik magát az ember agyába (a kedvencem: Szlartibartfaszt, de Prostatikus Vogon Jeltz se rossz), szerintem egy meglehetősen túlértékelt könyvről van szó (habár a további folytatásait - merthogy azokhoz is volt szerencsém - simán kenterbe veri). Ezt a véleményemet tulajdonképpen egyetlen indokkal tudom alátámasztani: ahhoz képest, hogy elvileg egy komikus regényről beszélünk, valahogy egyszer sem nevettem el magamat rajta, pedig tényleg tök jó lett volna. Ebből is látszik, hogy az “ízlések és pofonok” közhely ezúttal is megállja a helyét, de nincs mit tenni - ha egy jót akarok derülni, továbbra is inkább a Huckleberry Finn-t kell a kezembe vennem vagy mondjuk a Kozmikus főnyereményt, ha humoros sci-firől van szó. Azért kihangsúlyoznám, hogy az átlagosnál jobb könyvről van szó és az irodalom megkerülhetetlen alkotásáról (nem mellesleg gyorsan lehet vele haladni, hogy utána mehess a kocsmába; ezt pedig Zaphod és Ford Prefect bizonyára igen hathatós ellenérvként hozná fel más könyvekkel szemben). Ja és még valami: a regény a legutóbbi filmes adaptációjánál kb. ezerszer élvezetesebb.

Az elmúlt tizen-egynéhány napban nagyon összejött minden, főleg a munka frontján (határidős meló - ettől mentsen meg mindenkit az Úristen!), utána pedig lazításképp egy kis hosszú hétvége a Dunántúlon (több-kevesebb esővel, hogy legyen min bosszankodni), ezért a héten sajnos nem fog összejönni a posztolás. Remélem a következő héten azért sikerül újra beélesíteni egy rakat könyvborítót!

A filmművészet egyik legmeghatározóbb sci-fi klasszikusa Stanley Kubrick 2001: Űrodisszeia című filmje. Ha más nem is, de az éjfekete monolitot körbeugráló majomemberek jelenete egészen biztosan beugrik mindenkinek, de említhetném a profin kidolgozott, mai szemmel nézve is gyönyörű űrhajók jellegzetes formavilágát vagy a bekattant számítógép, HAL-9000 vörös szenzorát - megannyi, mára már kultikussá vált elem (+ a filmben felhasznált klasszikus zeneművek, természetesen). Személy szerint, bár a film képi világát lenyűgözőnek tartom, magát a cselekményt meglehetősen vontatottnak találtam, a legvége csillaggyermekes részét pedig már kifejezetten untam. Hát, sebaj, ez sem gátolt meg abban, hogy a forgatókönyvet jegyző bizonyos Arthur C. Clarke regény-változatát elolvassam, elvégre több remekművet is olvastam már tőle korábban. Sajnos a könyv tök ugyanolyanra sikerült, mint amilyen a film volt, amely alapján született (=többnyire unalmas); nekem személy szerint jóval kevésbé tetszett, mint a Gyermekkor vége vagy a Randevú a Rámával. Ezt csak azért sajnálom igazán, mert több folytatás is született hozzá, így nagy reményeket fűztem a kezdetekhez, így viszont a további Űrodisszeiák elolvasásához már nem sok kedvet érzek (de megint csak sebaj, attól még a 2010-nek szerintem nekiveselkedek majd egy szép napon). Akit érdekel, olvassa végig a film alapján készült Marvel képregényt, hamarabb végez vele, mint a könyvvel, feltéve, ha korábban behatóbb ismereteket szerzett az angol nyelv területéről.

Alant tekinthető meg:

Cirka húsz évvel az eredetit követően, 2005-ben a magyar olvasók is kezükbe vehették a nem is annyira hús-vér, de azért még igencsak rúgkapáló Robinette Broadhead kalandjainak soron következő epizódját, amely A hícsík krónikái címet viseli. Nos, ezektől az olvasóktól én egy csöppet lemaradva, tavaly januárban olvastam el a kötetet, de amilyen csiga lassúsággal vánszorognak az események a hícsí-univerzumban, nem érzem, hogy túl sok lemaradásom lenne (sőt, a következő ismertetőt is akkortájt pötyögtem be, szóval azóta már egy betűre sem emlékszem a könyvből :D). Az előző regénnyel, a Találkozással nagyjából egy színvonalon elhelyezkedő, szórakoztató és érdekes regénnyel van dolgunk (noha szerintem a kelleténél többször igyekszik a főhős emlékeztetni bennünket, hogy ő már igazából nem él - ehhez kapcsolódóan a regényben kisezerszer elhangzik pl. a milliszekundum szó, ami egy idő után már roppant unalmas kezd lenni, meg amúgy is, Robin szeret picsogni, és ez néha kicsit megfekszi az olvasó gyomrát). A történet az emberiség és a címszereplő faj találkozását követő években játszódik - bár ami azt illeti, nagyobb részt a találkozás és a krónikák közötti időt meséli el Robin visszaemlékezéseit követve és sokkal kevesebbet tudunk meg a tulajdonképpeni jelenről és a jövőről, viszont annál többet magukról a hícsíkről, akik a könyv szereplőinek nem elhanyagolható hányadát teszik ki. Ami biztos: az előző kötetben leírt találkozással a múlt egy jelentős epizódja lezárult, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az Átjárót újabban már idősek otthonának használják és ennek megfelelően átkeresztelték Szikkadt Sziklára. Ki gondolta volna az Átjáró-sorozat nyitó darabját olvasva, hogy az akkor élettel teli űrállomás erre a sorsra jut, hogy a termeit és folyosóit olyan öreg harcosok fogják benépesíteni, akiket már ketté roppantana a Föld gravitácója, nem pedig saját félelmeikkel és reményeikkel, a csupa bizonytalanságot rejtő ismeretlennel farkasszemet néző feltáró űrhajósok? A Föld is megoldani látszik a túlnépesedés, az éhínség, a bűnözés és terrorizmus problémáit, kezdenek helyes kerékvágásba kerülni a dolgok - de hát valami baj csak akad talán, valami, amit elsimíthat a mi kedvenc multimilliárdos főhősünk; nem olyan ez, mint a vihar előtti csend? Természetesen erről van szó, hiszen nem szabad megfeledkeznünk az Ellenségről, a titokzatos Orgyilkosokról, az idegen fajról, akik elől fülüket-farkukat behúzva eliszkoltak a hícsík, hogy elő se bújjanak addig, míg csak meg nem jelentek a radarernyőn az emberek. Az Ellenségről többet nem is írnék, mert nem akarom lelőni a könyv utolsó fejezeteinek tartalmát, legyen elég annyi, hogy aki végigolvassa a könyvet, az egy újabb “találkozás” részleteivel ismerkedhet meg.

A Neurománcról szóló bejegyzésben minden bizonnyal már megemlítettem, hogy tinédzser koromban oda meg vissza voltam a cyberpunktól (most éppen lusta vagyok utánaolvasni, egy kis önismétlés meg talán nem árt meg), s noha mostanában már hanyagoltam a műfajt, a jó sci-fit és a még jobb rockzenét még manapság sem vetem meg. A Szabadesés rádió című regény a kettő egészséges elegyével kecsegtetett, vagány gitárral a borítón (a vagány gitárokat szintén komálom, magam is elbohóckodok időnként a húrokkal, bár egyre kevesebbszer) - de inkább rövidre fogom: ezúttal nem váltak be a számításaim, elejétől a végéig rohadtul untam a könyvet, három másikat kiolvastam az idő alatt, míg ezzel végeztem. Egyrészt cyberpunknak (vagy kiberpunknak; kinek hogy tetszik) vérszegénynek éreztem - volt ugyan benne számítógép hekkelés, m.i., vírus és világhatalomra törő korporésön ("Főnök, ki az a korporésön?" :D), de a punkokra jellemző lendület sajnos elmaradt. Valamiért azt is gondoltam, hogy majd megtudok egy csomó bennfentes titkot a zeneiparról és a zenekarok életéről, de ez a vágyam sem teljesült. Egyébként nem az első agavés könyv, aminél bedőlök a reklámdumáknak és a fülszövegnek, úgyhogy jól végzik a dolgukat a reklám-szakembereik...Gyenge közepes, azt hiszem, senkinek sem kell megszakadnia, hogy jobb olvasnivalót találjon a könyvespolcon (vagy bármi egyéb hasznos elfoglaltságot. Nekem van is egy javaslatom: játszatok régi point'n'click kalandjátékokkal táblagépen, mert nagyon jó szórakozás!)