Tudományos - fantasztikus regények borítói

Az általános iskola fölső tagozatától tizenéves koromig rendszeresen megfordultam a városi könyvtárban, rendszerint kölcsönöztem is tőlük egy-két könyvet - a fene se tudja miért, mert valahogy sohasem olvastam el egyet sem közülük. Hülyeség persze - elvégre akkor meg minek jártam oda? Gondolom, a miliő vonzott. A könyveket mindig is szerettem, a könyvtárban is szívesen böngésztem a polcok végtelennek tűnő sorait, szemezgetve az érdekesnek ígérkező kötetek közül - azután, amikor egy hónapra a birtokomba került a kiszemelt példány, már valahogy nem érdekelt az egész, nem szakítottam időt az olvasásra (jobban belegondolva ez a megvásárolt könyvekkel is így volt, azokat sem olvastam el soha, egészen addig, míg tinédzser nem lettem). Emlékszem, a gyermekkönyvek szekciójának egyik polcán hihetetlenül izgalmas magazinok sorakoztak: a Robur számai, kívül megkapó, színes borítóval, belül megannyi szédítő illusztrációval (a szöveg akkoriban nem nagyon izgatott). Két szám fedlapja különösen tetszett: az egyik a prágai Gólemet ábrázoló rajzzal (Nils Holgerson kalandjaiból is csak egy epizódra emlékszem úgy, ahogy: amikor egy életre kelt városi szobor üldözi a kiscsávót), a másik a Méregövezet című kisregényt leközlő lapszámé, ami a mai napig is nagyon hangulatosnak tartok (most már persze látom, hogy a lámpaoszlopnak hanyatló bobby alakja elég sok borítóról visszaköszön). Egyszóval Arthur Conan Doyle apokalipszis víziója, a Méregövezet számomra míg élek a gyermekkoromat fogja az eszembe juttatni. Mondanom sem kell, bár a Roburnak ezt a számát mindannyiszor a kezembe vettem, amikor a könyvtárba betévedtem, egészen két héttel ezelőttig nem olvastam el a művet. A kisregény a Challenger professzor-történetek második darabja - a professzort és kalandvágyó barátait Az elveszett világ című klasszikus sci-fiből ismerhette meg Sherlock Holmes atyjának olvasótábora (személy szerint én még nem olvastam). Röviden a sztori: George E. Challenger prof. kutatásai révén megállapítja, hogy a Föld bolygó egy “méregövezeten” fog áthaladni, amely a minket körülvevő éter tulajdonságait befolyásolja az emberiség számára meglehetősen negatív irányban (lényegében kinyújt mindenkit az egész sárgolyón), ezt jelzi a világnak, de a többi birka (tehát az emberiségnek azon hányada, akit nem hívnak Challenger professzornak) nem igazán veszi a lapot - szépen meg is adja magát mindenki, kivéve a tudóst, a feleségét és a három úriembert, akik a dinó-kaland során is segédkeztek az öregnek. Míg mások a haláltusájákat vívják, a társaság számára menedéket nyújtó vidéki kúriában kellemes és szellemes, angolosan fárasztó társalgás folyik, a genteleman-ek elmélkednek a világról és bolygónk további sorsának alakulásáról, miközben végignézik, ahogy az értelmes (?) földi élet a szemük láttára elpusztul...akarom mondani, majdnem elpusztul. Hogyisne! Ti leközölnétek egy ifjúsági kiadványban egy olyan sztorit, amiben kihal az egész emberiség?

Ismét egy off-topic témának szentelem a Tufabor hasábjait, méghozzá két apropóból. Az első, hogy felhívjam a figyelmet egy novellapályázatra, amit a Tales from the blog hirdetett meg horror témakörben. A másik, hogy nemrég olvastam el a Rémségek könyve című kiadványt, melyet úgyszintén horrorpályázatra írt történetekkel zsúfoltak tele. Gyors felmérés: van-e közöttetek olyan, aki hivatásosan vagy “csak” hobbi szinten írással foglalkozik? Nem az internetes irományokra, blogolásra, könyv/film/színház stb. kritikákra és nem is a munkahelyi műszaki leírások és fizetési felszólítások gyártására gondolok, hanem a klasszikus értelemben vett prózára, novellákra, regényekre (de azért a költőkről és a dalszövegírókról se szeretnék megfeledkezni) és az azokhoz hasonló szellemi termékekre. A közel ötven jelenlegi olvasóm közül kettőről tudom biztosan, hogy rendszeres késztetést érez a billentyűzet ilyencélú koptatására (tollkoptatást feltételezni sem merek): egyikük kedves barátom, besucher, aki nemrég jelentette meg önálló novelláskötetét (ha eladsz egyet is annak köszönhetően, hogy csinálom itt az ingyenreklámot, kéretik nem megfeledkezni a közvetítői jutalomról :)), a másik ilyen “megátalkodott” lélek pedig Andy Baron, aki az irjunk.hu portál és a Meztelen Ügynök szórakoztató irodalmi magazin mozgatórugója. Ők bizonyára mesélhetnének róla, hogy a történet nem áll meg ott, amikor megszületik a tökéletes iromány, hiszen azt még meg is kell(ene) jelentetni, nem szólva a terjesztésről, reklámozásról - hogy ez mennyire nem egyszerű procedúra, azt én csak úgy nagyjából sejtem (leginkább a zsebbenyúlós rész jelentheti a problémák forrását, ha jól gondolom). Volt mindenesetre nekünk, Magyarországon élő horror kedvelőknek egy igen színvonalas és a kezdeti gyermekbetegségeket kinőve nagyon is vállalhatóvá érett olvasmányunk, a Magyar Fangoria magazin, amely az utolsó pár számában már bennünket, olvasókat is megismertetett azokkal a nehézségekkel, melyekkel egy rétegműfaj kiadványának szembe kell néznie, ha életben szeretne maradni. No és mi a horror műfajának legalapvetőbb építőeleme? A halál maga, természetesen. Nos, a Fangoria is idejekorán jobblétre szenderült (R.I.P.), hiába volt minden igyekezet (jó pár sci-fi/fantasy/rpg magazinnal és fanzinnal egyetemben). Mindaz, amit eddig ebben a posztban leírtam az említett horror magazin által megjelentetett novellás kötet kapcsán jutott az eszembe, a címe még egyszer: Rémségek könyve. A gyűjteményben közzétett írások többsége a szerkesztőség által meghirdetett novellapályázat díjazott alkotásai közül került ki, illetve olvashatunk benne egy-két történetet az újság munkatársainak tollából is. Közös jellemzőjük, hogy mindegyik sztoriban megmakkan valaki - az esetek többségében nem is csak egyvalaki, de ez egy ilyen műfaj esetében így is van rendjén. A kötetben megtalálhatjuk a rémmesékben előforduló szinte összes klisét (nem bántó szándékkal írom ezt, de aki életében megnézett mondjuk ötven horrorfilmnél többet és/vagy forgatta a klasszikusok könyveit, azok számára úgy gondolom, nem tartogat kimondottan sok újdonságot a kiadvány), amit annak köszönhetünk, hogy a szerzők nagyobb része gyaníthatóan legalább annyira kezdő tollforgató, mint amennyire Dukaj Hacek nem az... :D Szóval aki kinyitja a könyvet, készüljön fel a kísértetektől, sötét erdőktől, elhagyatott kalyibáktól, erőszak tevőktől, vámpíroktól és bosszúra éhes túlvilági erőktől átitatott lapokra. Bár nem sci-fi novellákról és véleményem szerint nem is kiemelkedő írásokról van szó (bocs, srácok, ezt se rosszindulatból írom, én nem tudnék ilyet se), a zsáner kedvelői tehetnek a könyvvel egy próbát (olvastam már King vagy Koontz tollából is - horror kedvelő szemmel nézve - klisé ízű írást), lehet, hogy "az újszülöttnek minden vicc új" elve néhányak esetében érvényesülni fog. Mindenesetre a szándék, amely a Magyar Fangoria szerkesztőit e feltörekvő szerzők műveinek megjelentetésére sarkallta, mindenképpen dicséretes, hiszen ez mégsem a manapság divatos e-könyves megjelenés, hanem igazi jó, hagyományos, nyomtatott könyv. Meg nem gazdagodtak belőle, az biztos.

Isaac Asimov akkurátus ember lehetett, olyasféle pasas, aki nem egykönnyen törődik bele, ha valami nem elégíti ki száz százalékosan az elvárásait. A Fantasztikus utazás 1. (akkor még nyilván az egyes nélkül) című regényével a saját bevallása szerint elégedetlen volt, ezért húsz évvel az első rész megírását követően papírra vetette a 2.0-ra frissített verziót, mely a Fantasztikus utazás 2.: Végcél az agy címet kapta. Lehet, hogy nem kellett volna fáradnia vele, az élete vége felé másra is fordíthatta volna a drága idejét. Nekem az első rész éppen eléggé tetszett, a terjedelmével sem volt bajom, bár amikor belefogtam a második részbe, természetesen még nem tudtam, hogy milyen lesz az eredeti alapötlet feldolgozása. Azt hiszem unalmasabbra sikerült az “előzménynél” és legalább százötven oldallal vastagabb, mint az indokolt lenne. Egyetlen szereplőt, a többnyire szellemes, bár nem ritkán fárasztó Gyezsnyevet kivéve a karaktereket meglehetősen szürkéknek találtam, a főszereplő, Dr. Morrison pedig kifejezetten idegesített: mivel a szovjetek akarta ellenére vonják be a miniatürizációs kísérleteikbe (gyakorlatilag elrabolják), ezért állandóan picsog, hogy engedjék szabadon, ő haza akar menni, ellenkezik és aggodalmaskodik (ami persze Asimov eszköze arra, hogy a majrézó amcsival replikázva tudományos-ismeretterjesztő információkkal világosítsa fel az olvasót), ráadásul gyáva is, a többi tudóssal pedig egyfolytában csak azon vitatkoznak, hogy a tudományos munkában előrébbvalóbbak-e a nemzeti érdekek a világ és úgy általában az emberiség érdekeinél. Értem én a dilemmát, de azért nem kell hatvanszor elismételni...emellett a könyvben valószínűleg a “Braun-féle mozgás” kifejezés fordul elő a leggyakrabban. Biztosan valami határozottan fontos fizikai jelenségről lehet szó, amit nem árt, ha mindenki az agyába vés.

Lenne három kérdésem. Az első: kinek van közületek ősellensége? Olyasféle, aki lépten-nyomon az életetekre tör vagy “csak” folyton borsot tör az orrotok alá? Hát nekem szerencsére nincsen (illetve nem vettem még észre), de azért el lehet képzelni, hogy mekkora bosszúságokkal jár az ilyesmi, pláne, ha nem vagy annyira harcedzett és naprakész a témában, mint mondjuk Batman vagy Jockey Ewing. A tökéletes trükk meséje ugyanis egy elmérgesedett ellentéten alapszik, és ami miatt két rivális bűvész szívatja egymást a viktoriánus London színpadain és a kulisszák mögött. Tipikus példája annak, amikor egy hülyeség miatt összevész két ember, aztán a bosszúvágy miatt elkezdik egymás életét megnyomorítani, az események egyre csak durvulnak, szívatás szívatást szül, míg végül már senki sem tudja a másikat megállítani és egy szép napon már arra sem emlékszik, hogy mivégre is tört ki ez a fene nagy háborúskodás? No jó, jöhet a második kérdés, egy még inkább idevágó: elolvasnátok-e egy olyan könyvet, amit már láttatok filmen vagy éppen fordítva? (Bár a fordított esetnél, úgy gondolom, azért egyszerűbb a helyzet, noha nagy csalódásokat okozhat, ha a filmet elrontották.) A tökéletes trükk esetében talán nem teljesen alaptalan egy ilyen kérdést feltenni, mivel egy elég frankó kis filmet készítettek Christopher Priest regényéből, amit egyrészt hamarabb adtak ki itthon, mint a forgatókönyv alapjául szolgáló regényt, másrészt a bűvészek konfliktusát sem feltétlenül érti meg teljes mélységeiben a néző és előfordulhat, hogy a fotelből felállva kedve támad utánaolvasni az elmérgesedett párviadalnak (értsd: én csak második nézésre fogtam föl a sztorit, de a megvilágosodással együtt a kedvem is megjött, hogy elolvassam a regényt). Ebből kiindulva azt is el tudom képzelni, hogy a könyvet sem könnyebb kapásból megszeretni; lehet, hogy a megfelelő sorrend jelenti a megoldást: a saját esetemet véve alapul én azt javaslom, hogy akit érdekel, az előbb tekintse meg a filmet, mert úgy már könnyebb lesz a könyvet forgatni (az ellenkező sorrend sikerességében sajnos nem vagyok teljesen biztos, bár az e-kultúra ismertetőjében éppen a regény elolvasását javasolják elsőnek). A két történet nem fedi teljesen egymást, ezért bátran merem ajánlani a regényt azoknak, akiknek a film elnyerte a tetszését; nyugodjanak meg, újdonságok is lesznek benne - akinek a mozi nem jött be, az viszont a könyvvel se nagyon próbálkozzon, ugyanolyan hosszú és a naplószerű írásmód sem teszi túlzottan lendületessé az olvasmányt. Kárpótol viszont a viktoriánus hangulat és a különleges történet. Végül a harmadik kérdés: és mi köze ennek a regénynek a sci-fihez, a fantasztikumhoz? Asszem magán a “tökéletes trükkön” kívül semmi, de piszkos jól sikerült a magyar kiadás borítója.

Stanislaw Lem humoros oldalával előző olvasmányaim során még nemigen találkoztam. A Solaris, az Éden, a Visszatérés és Az Úr hangja című regényei után már azt hittem, hogy a neves lengyel szerző csak búskomor, filozofikus hangvételű történeteket írt, noha Az Úr hangjában mintha lett volna neki egy-két mizantróp, szarkasztikus megjegyzése, ami mosolyt csalt az arcomra. A Futurulógiai kongresszus című kisregényének első harmadában viszont olyan sziporkázó humorral találkoztam, hogy a szüntelen kuncogástól majdnem kiesett a könyv a kezemből. Erre aztán egyáltalán nem számítottam - ha másért nem is, de emiatt az írás miatt már érdemes beszerezni az Álmatlanság című novellás kötetet; tiszta szerencse, hogy a kötetben helyet kapott többi történet is igen színvonalas. A Futurulógiai kongresszus történet főszereplője egy latin-amerikai ország fővárosában tartandó szimpóziumra érkezik meg, ahol váratlanul belecsöppen az országot szétfeszítő polgárháborús konfliktusba, amit a kormány a vegyi hadviselés legdurvább eszközeivel igyekszik leverni - a Joker “Vigyorex” gázával vetekedő kemikáliák hatására hamarosan önmagukból kivetkőzött emberek lepik el a konferencia szálloda közvetlen környékét, egymást érik a vicces hallucinációk (igaz, a főszereplő számára nem annyira viccesek). A kongresszus napja egy új világ kezdete lesz, amitől kezdve az emberek életét a kémiai szerek tudatmódosító hatásai határozzák meg. A főszereplő egy huszárvágással az ismeretlen és visszataszító jövőbe csöppen, ahol a Visszatérés űrhajós főhőséhez hasonlóan igencsak nehezére esik a beilleszkedés, az új életmód elsajátítása, mivel egyetlen porcikája sem kívánja azt a fajta életet, amit a jövő kínálni tud. Jó kis írás; a csodaszerek találó nevein akkor is elmosolyodik az olvasó, amikor egyébként a komor, disztópikus környezetet ecseteli a szerző. Az ilyen szellemesség nekem nagyon bejön. A könyvet tovább lapozgatva színes paletta tárul az olvasó elé: találkozhatunk komoly hangvételű filozofikus, vallási témákat boncolgató írással, vérbeli sf nyomozással Pirx főszereplésével, valamint további két brilliánsan humoros történettel is (a Létezik-e Mr. Jones? és A léboló címűekkel), amelyek bizonyára kellemes perceket fognak szerezni annak, aki veszi a fáradságot és elolvassa őket.