Tudományos - fantasztikus regények borítói

A Tufabort rendszeresen figyelemmel követők bizonyára észrevették már, hogy a hetenkénti posztokról áttértem a másfél-kéthetenkénti publikálásra. Ennek több oka is van, egyrészt természetesen az idő hiánya (mármint a borító keresgélést felemésző szabadidőre gondolok), másrészt sikerült magamat végigrágnom a polcaimat megtöltő vékonyka kötetek nagyobb hányadán (kivéve a novella-gyűjteményeket, de azokkal eddig se nagyon foglalkoztam a Tufabor oldalain) idénre hagyva a vaskosabb regényeket és regény-folyamokat. Egy-egy ilyen könyv legyűréséhez jó két-három hétre van szükségem, ezért talán érthető, hogy a posztok száma is megfogyatkozott. A terjedelmes könyvekről szólva, sokszor jobbak is, mint rövidebb társaik, csak hát olyan nehezen veszi rá magát az ember, hogy hetekre lekötelezze magát egy majd’ 1000 oldalas sztori mellett. Nos, a Perdido pályaudvar, végállomás című könyv esetében tiszta szívemből arra buzdítok mindenkit, hogy még ma kezdjen neki az olvasásának, mert bitang jó anyagról van szó. A fura hangzású China Miéville név számomra egyébként teljesen ismeretlenül csengett (oké, csak majdnem, Acélpatkány blogjában már olvastam erről a könyvről), ezért nagy félelmek közepette mertem csak megvenni a súlyos, kétkötetes pakkot, amit 999 ft-ra leárazva dobtak hozzám a postán. Kár volt aggódnom; egy remek steampunk-fantasy kalandra invitál minket a szerző, ami egy ocsmány és bizarr, mégis magával ragadó, megkapó és abszolút hihető környezetben, Új-Crobuzon városában játszódik. Az őrült tudósos sztorikat amúgy is kedvelem és ezúttal is valami hasonlóról van szó: az anti-hős renegát tudós, Isaac egy nem mindennapi megbízatásnak igyekszik eleget tenni, azonban tudásvágyával soha nem látott veszélynek teszi ki nem csak xenó szerelmét, barátait és közvetlen környezetét, hanem az egész elcseszett, rendőrállamra hajazó várost, ahol nemkívánatos tevékenységét folytatja. A hiba azonban nem helyrehozhatatlan - habár sokáig annak látszik és nagyon komoly árat követel a tudóstól és a köré szerveződött segítőkész kompániától (azonban hogy ki mennyire segítőkész és mi motiválja ebben, az már egy teljesen már kérdés). Nem kívánok több részletet megosztani, inkább csak a figyelmet szerettem volna felhívni erre a regényre. Bátran lássatok neki, Szátyárra, garantált szórakozás!

Rejlik abban némi hatásvadászat, ha egy éppen szárnyait bontogató, feltörőben lévő szerzőt egy nagy klasszikushoz hasonlítanak. Erre egyébként leggyakrabban a fülszövegben kerül sor, de ezzel egyszersmind remek kiindulópontot szolgáltatnak az ismertetőket és kritikákat készítő olvasóknak is (vagy ezzel már íróknak tekinthetjük őket? :)). Ezzel a húzással nyilvánvalóan az eladási mutatókat szeretnék a kiadó pr-osai az egekbe lendíteni, de nekem nem nagyon tetszik ez a megoldás, talán azért, mert anno megvettem a Philip K. Dick nevével reklámozott Amerikai amnézia című Jonathan Lethem-regényt, miközben egy kalap sz@r volt az egész, jól be is adtam az antikba, pedig ilyet csak legnagyobb felháborodásomban szoktam tenni (biztos járt már így más is). A valhallás Cthulhu hívásán is közel akkora betűkkel szerepelt Stephen King neve, mint Lovecrafté, amivel szintén nem arattak osztatlan sikert nálam (ellenben Joe Hill első regényén nem díszelgett a papa neve, ami pozitívum). Mindezeket csak azért írtam le, mert Jacek Dukajt Stanislaw Lem nevével próbálják eladni, amire az szolgáltat alapot, hogy mindkét esetben lengyel származású sf szerzőről beszélünk. A Zuzanna és a világmindenség című könyvet elolvasva mindenesetre nem sikerült meggyőznie, hogy tényleg ő lenne Lem első számú követője a földik közül. Viszont: ajándék lónak ne nézd a fogát :D Ezt pedig azért írtam, mert a könyvet az SFMag nyereményjátékán nyertem, ami nem kis meglepetést és örömöt okozott nekem. Ezúton is köszönöm a kiadónak a felajánlott könyvet és az SFMag-nak a játék lehetőséget. Szerencsére ez már a harmadik eset volt, hogy valahol könyvet nyertem és remélem, hogy jövőre is folytatódni fog a sikerszéria :D Pár szóban a regényről. Zuzanna egy fiatal lengyel lány, bár ahogy kiveszem, a nem túl távoli jövőben, ahol a regény cselekménye bonyolódik, mindenki afféle világpolgár; az ún. elftechnológiának köszönhetően rövid utazással el lehet eljutni a föld bármelyik pontjára, svízióban (valamiféle telepátiával) beszélni lehet élővel, holttal és még meg sem születettel egyaránt, tinédzser korban már mindenki a felnőtt életet él, a középkorú emberek tudásával, tapasztalatával rendelkezik (ez az ún. T-generáció), meg ilyenek. Zuzanna születésnapján megkapja apja - egy tizenéve meghalt régész - hagyatékát, egy különleges amulettet, ami megmutatja számára a Várost, egy mesebeli, ide-oda vándorló helyet vagy mondjuk dimenziót - itt végzett egy cég munkatársaként kutatásokat az apja. Z. nyomozni kezd az apja halálának ügyében, amihez fel kell derítenie a Várost és annak titkait is. Kezdődik is a nagy kaland...Voltak benne zavaros részek, nehezen elképzelhető leírások (ebben mondjuk kétségtelenül hasonlított Lem komolyabb regényeihez), összességében nem nagyon ragadott meg a hangulata. Mindezek talán arra utalnak, hogy túl szegényes a fantáziám :) Nem találtam túl sok borítót...nem tudjátok, Lengyelországon kívül csak kis hazánkban jelent meg?

“Lóf*szt, nehogy már! Te vagy a Blade...Blade Runner.” - valahogy így hangzanak el a legendás szavak Edward James Olmos szájából a Szárnyas Fejvadászban. Erre kiderül, hogy nem is Rick Decard az igazi blade runner (magyarul: pengefutár), hanem Sánta Billy és a társadalom perifériájára szorult ifjú társai. A jövőben (jobban mondva a szerző által megálmodott jövőben, ami nekünk már múlt - a 20. század vége) az USÁ-ban kitört egészségügyi lázadások következményeként bevezetnek egy eugenikai törvényt, amely csak abban az esetben biztosít ellátást az állami kórházba felvett beteg részére, ha a páciens előbb átesik egy sterilizációs eljáráson (a magyarázatot a regényben találjátok, nem akarok elárulni semmi részletet). Azok számára, akik nem hajlandóak alávetni magukat a törvény erejének, az illegális orvosi ellátás az egyetlen kiút; a feketén maszekoló orvosok számára pedig a pengefutárok szállítják a gyógyszereket és a műtéti beavatkozáshoz nélkülözhetetlen eszközöket. Nagyjából ez az a háttér, amelybe Alan E. Nourse a regény cselekményét ágyazza. Mindamellett, hogy tetszett az imént leírt környezet és remeknek tartom az alapötletet (bár maga az illegális orvoslás nem újdonság; gondoljunk csak a hatóságilag tiltott abortuszokra, eutanáziára vagy a feketepiaci gyógyszerek előállítására), magát a művet én meglehetősen lagymatag, orvosi-krimi jellegű írásnak tartom. A lagymatagot itt arra értem, hogy elég kevés akciót tartalmaz és a szigorúan vett sztori nagyjából ki is merül annyiban, hogy egy katasztrófával fenyegető járvány kitörését próbálják benne megakadályozni. Sokkal érdekesebb viszont William S. Burroughs novellája, amit a Pengefutár filmes adaptációjához írt a regény alapján. A novella nyelvezete és stílusa szöges ellentétben áll a Nourse által használttal: nyers, erőszakos, szókimondóan radikális és provokatív; ez a rövid írás sokkal jobban tetszett, mint az eredeti mű. Hozzáértő kezekben elég jó kis film születhetett volna belőle, de már az is nagyobbat szólt volna, ha az eredeti regényt is Burroghs írja. Persze lehet, hogy őneki sosem jut az eszébe egy ilyen alapötlet. Nem tudhatom.

Manapság nem ritka az olyan számítógépes játék, ami annyira részletesen kidolgozott háttér történetet és cselekményt tartalmaz, hogy az megfilmesítésért és/vagy “megregényesítésért” kiált. A gamerek fórumokon tárgyalják ki a kérdéses részeket, spekulálnak az elvarratlan szálakon, az intenzív játékélmény beindítja a fantáziát, megszületnek az első fan fiction-ök, azután (ha elegendő profitot látnak benne), lecsapnak a film stúdiók vagy a kiadó felkér egy hivatásos regény írót, hogy dobjon össze valamit a rajongók számára. A Bioshock pontosan egy ilyen játék volt, 2007 hatalmas dobása, ami játékosok millióit szögezte a képernyők elé - köztük jómagamat is. A készítők az 1960-as évbe, egy víz alatt épült bámulatos metropoliszba kalauzoltak el bennünket, egy precízen kidolgozott világba, ahol az őrült lövöldözés és a speciális képességek használata mellett rengeteg információt is megtudhattunk Rapture (így hívták a várost) múltjáról, erről a grandiózus vállalkozásról, mellyel egy Andrew Ryan nevű mágnás próbálta a földi paradicsomot megteremteni (nem árulok el nagy titkot, ha leírom: kudarcot vallott - ezért került az esztelen gyilkolás is képbe). Aki figyelmesen közlekedett a nagyváros labirintusaiban, elolvasta a feliratokat, plakátokat, meghallgatta a város életét befolyásoló személyeket vagy az általuk rögzített hangfelvételeket, elég pontos képet alkothatott arról, hogy milyen folyamatok juttatták Rapuret a szakadék szélére, mi történt az ‘50-es években, ami miatt káoszba fordult a kezdetben fennálló rend. Ehhez persze nem ártott kenni-vágni az angol nyelvet, meg aztán a puzzle-szerű információ morzsákat is sorrendbe kellett tenni. Erre vállalkozott helyettünk John Shirley, a neves sci-fi szerző, aki nagy gonddal megszerkesztette és regénybe foglalta a játék kezdete előtti időszak eseményeit: tolla nyomán megszületett Rapture történelem könyve. Ez a történelem könyv jelleg persze rá is nyomja a bélyegét a műre: nincs igazán főszereplője (habár vannak, akikkel többször foglalkozik, mint másokkal; ilyen például Bill McDonagh), kifejezetten egyedi stílusúnak sem mondanám, inkább amolyan krónikának tekinthető. Azt hiszem, hogy ez tipikusan olyan könyv, amit a játék szerelmesei fognak csak elolvasni, bár egyébként is fogyasztható; nem kell persze szépirodalmi igényességre számítani, de pl. az A. D. Foster-féle Alien forgatókönyv adaptációknál színvonalasabb a könyv. Nem a fordítás hibája, de kicsit fura, hogy amíg a helyszínek és cégek elnevezései megmaradnak eredeti angol nyelven, ahogyan a játékból is megismerhettük őket, addig a többi kifejezést természetesen lefordították anyanyelvünkre és sajnos a többségük elég gyökérül hangzik (pl. Little Sister - Hugica, Big Daddy - Óriás Papi, Spider Splicer - Pók smekker). Mondjuk efölött szerintem szemet lehet hunyni, a fanok úgyis tudni fogják, miről van szó, mást meg úgyse érdekel :)

Köszöntelek benneteket, ez a 2013-as esztendő első bejegyzése. A tavalyi utolsó kép egy jól ismert alakot ábrázolt, bizonyára mindenki felismerte a jó öreg (pontosabban Nagy Öreg :)) Cthulhut, Howard Phillips Lovecraft legendás szörnyszülöttjét. Mondhatjuk, hogy szita agyam van, gyakran arra sem emlékszem vissza, ami az előző napon történt, az a momentum valahogy mégis megragadt az agyamban, amikor először találkoztam a szerző nevével: a Guru magazin 93/5-ös lapszámában olvastam róla, a The Legacy című PC-s horror játék ismertetőjében (a lapszámot természetesen nem nyomtam fejből, utána kellett néznem). Mondjuk 1993-ban még halvány lila pótsegéd fogalmam sem volt arról, hogy Lovecraftot eszik vagy isszák, nem voltam a Galaktika Baráti Kör tagja, úgyhogy a ‘92-es kiadású Cthulhu hívását hírből sem ismertem, a valhallás kiadást is csak ‘94-ben vagy ‘95-ben, antikból tudtam beszerezni. Ezt a novellás kötetet olvasva nem váltam automatikusan HPL-hívővé, az csak a Holdárnyékban című gyűjtemény lapozgatása során történt meg, ez tartalmazza ugyanis a kedvenc Lovecraft-sztorimat, az Árnyék Innsmouth fölött címűt (később, a Lazi Bt. jóvoltából lett még jó pár kedvencem - nagyjából azok, amik a legutóbbi magyar nyelven megjelent válogatásba is bekerültek). Mivel képregény már jó régen nem volt, meg amúgy is elfogytak a vékonyabb könyveim, amiket pikk-pakk legyűrhetnék, ezért most betámadok egy Vertigo kiadvánnyal, a 2003-ban napvilágot látott Lovecraft-tal (vagy ha úgy tetszik: grafikus regénnyel, bár nem tudom, hogy nálunk létezik-e a “graphic novel”-re ez a kifejezés, vagy egyszerűen képregénynek hívják azokat is?). Régen olvastam már, de ahogy emlékszem, kedvenc horror írónk életének fiktív feldolgozása, ami abból indul ki, hogy a meséiben leírt borzalmak nagyjából tényleg megtörténtek szegény pasassal. Előre szólok: nem árt hozzá az angol nyelv ismerete. Kellemes borzongást!