Idén nem lesz több bejegyzés, jön a nagy téli lazulás :) 2013-ban - terveim szerint - ismét jelentkezem, addig is olvasgassatok, ha jut rá időtök! Azoktól pedig, akiknek a John Sprengelmeyer által megörökített "télapó" hozná az ajándékot, ezúton szeretném megköszönni eddigi megtisztelő figyelmüket :) Minden jót!
Az elmúlt héten magába szippantott a Karácsony előtti forgatag, sajnos nem tudtam posztolni. Nem nagyon jön be nekem ez a december; nem értem, miért akarja mindenki az év utolsó hónapjában megváltani a világot? Két nap alatt elvégezni olyan munkát, amire évközben két hetet adnak, meg hasonlók...na mindegy. Szombaton meg, amikor lett volna időm, egész nap nem volt internet a házban. A technika ördöge. De ami késik, az nem múlik, itt a legfrissebb bejegyzés, némi csavarral, ugyanis nem én írtam. Pár hete történt, hogy besucher nicknevű kedves barátom nekem ajándékozta Greg Egan Karantén című regényét, amit iziben el is olvastam, viszont voltam annyira lusta, hogy megkértem: ha már úgy is elolvasta a művet, írjon róla helyettem egy ismertetőt. Az alábbi szösszenetet szülte meg.
“Amikor beszereztem ezt a könyvet a Rukkolán, örültem, hogy végre egy igazán ütős sci-fi noir detektívregényre tehettem szert (szerintem cyber-punk - fk). A borítója is sokat sejtetett, no meg a kritikák is igen ígéretes könyvként írták le. A regény első része ennek a jegyében is telik (nagyjából pont így, mert a szerző is így tagolta a regényt), a főhős kap egy megbízást, találjon meg egy eltűnt lányt. Nekikezd a nyomozásnak, de mire összebogozódnának a szálak és beindulna a második részben a cselekmény, belép a képbe a kvantummechanika. Ami bizony nem is árt, kell az embernek egy kis tudomány meg művelődés, csakhogy Greg Egan túlzásba viszi a szálak boncolgatását. Úgy éreztem, a párhuzamos valóságok megteremtését ismételgette újra meg újra (tökéletesen egyetértek - fk). Így a noir vonal csupán díszletként szolgált a kvantummechanikai elmélet ismertetéséhez. A végén néhány elvarratlan szál is maradt, de örültem, hogy végigküzdöttem magam a regényen, egyáltalán nem filozofáltam többé rajta. Utólag még utánanéztem a szerzőnek, egy ausztrál tudós íróról van szó, aki a regényírás kedvéért otthagyta a gyorsan fejlődő tudományos életet. Remélem, megéri neki, és sikerülnek majd a tervei.”
Talán annyit érdemes hozzáfűzni besucher írásához, hogy a regény témája a mai napig is aktuális és rettentően érdekfeszítő - ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a 2012-es fizikai Nobel-díjat a kvantumfizika területén kutatásokat végző Serge Haroche és David Wineland nevű uraknak ítélték oda, amiért “sikerült anélkül megfigyelniük egyes kvantumrendszereket, hogy ezzel megváltoztatták volna a vizsgált tulajdonságok természetét.” (Idézet az IPM 2012/11. rövid cikkéből.)
A Zsiványhajó cím alapján valami űrkalózos sztorira számítottam, a fülszöveg viszont valami teljesen mást ígért: lázadásokat egy expedíciós űrhajón, amit a túlnépesedett Földről bocsátanak útjára, hogy új, lakható bolygót keressen az emberiség számára. Holmi izgalmak is szóba kerülnek...Hát, pár röpke óra alatt végigdúrtam magamat a regényen, de izgalomnak se híre se hamva, lázadások azok nem mondom vannak benne...tulajdonképpen semmi más sincs. Elindul a hajó, az út hosszú és unalmas (még nem tudnak fénysebesség közelében haladni, ezért évtizedek telnek el egyik bolygótól a másikig), de ez még nem elég, mert minden planéta, ahová elvetődnek már vagy foglalt vagy alkalmatlan az emberi életre (klórgázt mégsem lélegezhetünk be, nem igaz?). Az elkeseredettség fokozódik, a legénység tagjai szervezkedésbe kezdenek a keménykezű kapitány ellen, zendülés tör ki - sajnos sehol egy James Onedin vagy Daniel Fogarty kapitány, aki adhatna az elégedetlen söpredék szájának :) Ahogy az új vezetés átveszi a hatalmat, a megdöntött hatalommal szimpatizálók ellen-szervezkedésbe kezdenek, visszaveszik a hatalmat, mire újra lázadás tör ki, azután minden vissza a törvényes rend kezébe, közben egy kis idegen lények által keltett ramazuri, hogy az ellenfelek (látszólag) összefogjanak és így tovább a könyv végéig. Számomra felejtős könyv volt, amiben Van Vogt, izgalom viszont nincs :D Bocs a buta szóviccért.
A bejegyzés szomorú aktualitását az adja, hogy múlt hét óta mindkét Sztrugackij testvért a túlvilágon tudhatjuk: tizenegy évvel bátyja halálát követően, 79 éves korában elhunyt Borisz Sztrugackij is. Nyugodjék (illetve nyugodjanak) békében.
Egymilliárd évvel a világvége előtt című regényüket cirka egy évvel ezelőtt olvastam és eléggé tetszett. Trükkös egy könyvről van szó: az ember nekilát és rögtön mosolyog egy jót, ahogy a szétszórt, első benyomásra igénytelennek tűnő főszereplőt, a társasházban sínylődő tudósembert megismeri, aztán szépen, fokozatosan bevezetik a morális és egzisztenciális kérdések, valamint a tudományos hipotézisek csöppet sem komolytalan világába. Nekem az első pár oldal után az a Zoltán nevű, Jézus-kinézetű fizikushallgató ötlött eszembe, akivel “volt szerencsém” fél évig egy albérleti szobában lakni. Úgy nézett ki egyébként, ahogy az ember az ilyen szerzeteket elképzeli: loncsos szakáll, zsíros haj, pocok szemek, s ráadásul folyton körülvette valami rohadt idegesítő aura, ami attól is elvette az ember kedvét, hogy egyáltalán szóbaálljon vele. Az asztalán a félév során iszonyatos szemétdombot halmozott fel, s köszönhetően annak, hogy szülővárosa nagyjából 400 km távolságban feküdt, még annyi szerencséd sem volt, hogy hétvégente hazaegye a fene. Valamiért kifejezetten előnyben részesítette a káposztából készült ételeket, amiket igen orrfacsaró módon volt képes elkészíteni, no és a mosogatásban sem jeleskedett. Elsőre pontosan egy ilyen elvarázsolt alaknak képzeltem el a regény főhősét, de aztán beláttam, hogy felül kell bíráljam elhamarkodott gondolataimat. Utólag már összeállt a kép, pedig az elején még jót is mulattam azon, hogy ezt a “szórakozott professzort” mintha egy istennek sem akarnák hagyni, hogy dolgozzon, pedig áttörés előtt áll egy elmélet elkészítésében: folyton csörög a telefonja vagy ha nem, hát kopogtatnak az ajtón és beállít egy látogató, feszt felbukik a macskában, meg egyébként is olyan dög meleg van a lakásban, hogy rárohad az emberre a saját bőre. Hiszen azt gondolnánk, hogy ezek a külső körülmények csak a véletlennek köszönhetően gátolják az egészséges munkavégzést, s döngölik földbe a munkakedvet, pedig nem, egyáltalán nem így van...Mivel egy viszonylag rövid könyvről van szó (én átlagos sebességű olvasónak tartom magamat, nekem kb. 3,5 - 4 órámba került egyhuzamban legyűrni), ennél sokkal többet nem is írnék róla, meg különben is: a Sztrugackij testvérek neve mindenki számára biztosíték lehet arra nézve, hogy egy remek kis írást olvashat az érdeklődő. Azt azért elárulom, hogy űrutazásra, meg effélékre senki se számítson, a regény cselekménye majdnem teljes egészében egy kis lakásban játszódik, a Földön, nos, egymilliárd évvel a világvége előtt.
A mai poszt mottója: “Szeressük egymást, gyerekek”. Szokták emlegetni, hogy az a jó sci-fi történet, ami a tudományos-fantasztikum köntösébe bújtatva a jelenkor valamely fontos, mondjuk társadalmi problémáját boncolgatja. Most valami hasonlóról lesz szó. Clifford D. Simak nevével már találkozhatott a Tufabor olvasója, mégpedig Clifford D. Simak: A város című könyve kapcsán (sosem szalasztom el, hogy régebbi posztjaimra mutató linkekkel szemeteljem tele az aktuális irományomat :)), ami úgy rémlik méltán kapott helyet a legjobb 100 sf regény internetes toplistáján (megmondtam :)). Bár a Ha megáll az idő sem rossz, sőt, elég tisztességesen megírt regény, azért nem csodálkozom azon, hogy az előbb említett mű kiszorította a listáról, mert amúgy nem egy hatalmas durranás - akiknek elege van már a paranormális energiáktól duzzadó főhősökből, azoknak azt javaslom, hogy ne is olvassák el, ámbátor ebben a regényben ezek a “szuperemberek” inkább azt hivatottak bemutatni, hogy a meg nem értett kisebbség ellen kialakuló ellenszenv, sőt gyűlölet mekkora veszélyeket rejt magában (tehát a szerző inkább a mondanivalóra helyezi a hangsúlyt, mint a kalandokra, bár egy-két akció/kaland azért van a könyvben). A regény a jövőben játszódik, a Földön, ahol az emberiség végre-valahára belátta, hogy az űr nem éppen neki való terep, a meghódítására és benépesítésére esélye sincsen, ezért lenyelve a keserű pirulát inkább a saját maga belső világa felé fordul és tudományos alapokra helyezve kifejleszti a parakinetikus képességeket, amikkel viszont már képes az űr távoli zugaiba is eljutni és idegen kultúrákkal, tudatokkal találkozni, igaz hogy nem fizikai valójában, “csak” agyilag. A hihetetlen távlatokat magában rejtő új tudást természetesen csak az emberiség viszonylag kis hányada tudja elsajátítani és használni, illetve egyáltalán felfogni, ezért a nagy többség szemében ők nem mint a jövő reménységei és jótevői, hanem, mint boszorkányok, hipnotizőrök, gondolatolvasók, meg más efféle gonosz praktikák űzői, mindenféle ördögi tulajdonságok megtestesítői lesznek, akik félelemmel töltik el az egyszerű népek szívét. Azután pikk-pakk, a bigott, szűk látókörű, de annál hataloméhesebb, nagy hanggal és merészséggel megáldott szónokok már el is vetették a fajgyűlölet és a babona magvait, üldözötté téve az új lehetőségeket kínáló kisebbséget, akik kénytelenek új haza után nézni, ha nem akarnak idejekorán a fűbe harapni. Ismerős dolgok ezek.
kommentek