Tudományos - fantasztikus regények borítói

Ha egy idegen fajjal/civilizációval akadunk össze, fenn áll a veszélye annak, hogy egy rohadt szót sem fogunk érteni abból, amit mondanak vagy abból, amit cselekszenek, nem fogjuk elsőre megérteni testük és agyuk működését (feltéve ha van agyuk), gondolatvilágukat, társadalmukat, technológiájukat pedig akarva-akaratlanul az emberi tapasztalatok alapján próbáljuk megfejteni. Na ez az a probléma, amivel az Éden nevű bolygón “hajótörést” szenvedő hat űrhajósnak szembe kell néznie és a regény végéig nem is nagyon sikerül nekik kielégítő választ találni a rengeteg felmerülő kérdésre. Ez egy elég nehéz olvasmány volt számomra, nem is annyira a filozófiai tartalma miatt, hanem sokkal inkább azért, mert egyszerűen nem tudtam elképzelni a Lem által leírt csomó (egyébként fantáziadús) élőlényt, természeti és mesterséges formát, amivel az űrhajósok szembe találják magukat (utólag ugyan segítettek valamelyest a külföldi kiadások borítói, de ezeket az olvasáskor még nem ismertem). Így kb. ugyanannyira értelmetlenül álltam az Édenen tapasztalt jelenségekkel szemben, mint az asztronauták, a regény negyedében-felében csak forgattam a könyvet, mint pap a keresztet, anélkül, hogy magam elé bírtam volna képzelni a leírtakat. Lem regényeinél egyébként ezt már korábban is tapasztaltam, de eddig az Éden esetében volt messze a legnehezebb a dolgom. A könnyed szórakozásra vágyóknak semmiképpen sem ajánlom, de azoknak, akik hardcore sf rajongók és szeretik a fajsúlyos, elgondolkodásra késztető írásokat, azoknak mindenképpen. A borítók között a Lem köteteknél megszokott módon sok ötletes és igényes grafikát találhatunk, de egyébként szerintem a magyar kiadásokkal sem lehet okunk a panaszra, elég jól megragadják a regény “idegen” hangulatát. Kecskeméten, a Naív Művészek Múzeumában találkoztam Mokry Mészáros Dezső egyik kiállított festményével, ami az Élet idegen planétán című sorozatának már nem emlékszem hányas sorszámú darabja volt. Mindenesetre a passzoló témája miatt gyönyörködjetek kicsit az Élet idegen planétán III. című alkotásban, ami alant látható.

Az sf irodalom nem elhanyagolható részét alkotják azok a könyvek - és talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy ezek a sci-fi legsúlyosabb darabjai közé tartoznak - melyekben valamely társadalmi kérdést boncolgatnak. Ezek a regények általában egyéni, nem ritkán sötét hangulattal rendelkeznek - valószínűleg ezért van az, hogy általában jobban is tetszenek, mint az átlagos sci-fi történetek. Nem csoda hát, hogy imádtam az 1984-et és a Mi-t, hogy ismertettem a Gépnarancsot vagy hogy jót mosolyogtam A rendszer ellenségein. (Nem ide tartozik, de a szerkesztő tíz perc szarakodás után sem volt hajlandó beszúrni ide a Kárhozott város linkjét, mert nem tetszett neki valami...ezen az új blog szerkesztőn még kellene dolgoznotok egy kicsit fiúk, mert ez így még százszor szarabb, mint a régi. Zárójel bezárva.) Ursula K. Leguin sem először kap teret a Tufabor lapjain, ez a harmadik könyv, amit tőle olvastam. A kisemmizettek nem egyszerű olvasmány, leginkább komornak nevezném, de ez nem kell félni, ez nem válik a mű hátrányára. A történet főhőse Shevek, egy renegát fizikus, akit a saját, leginkább a kommunizmusra hajazó társadalma igyekszik kivetni magából, annak ellenére, hogy kutatásai a legnagyobb felfedezést hozhatják, amit csak az emberiség kívánhat magának. De hát tudjuk, hogy szokott ez történni, egyenlőség és forradalmi eszmék ide vagy oda, az ember irigyei, a begyepesedett és a szűklátókörű hivatalnokok, a társadalmi kényszermunka, a mostoha természeti körülmények, meg a többi nyalánkság még egy lángelme életkedvét is könnyen elvehetik. Így megy ez, hogy Vonnegutot idézzem. Mi tehet Shevek? Lelécel, ahogyan azt sok honfitársunk is teszi, csakhogy náluk ez még keményebb dió: az Anarres bolygóról még soha egy testvér sem távozott önszántából és Sheveknek is megmondják kerek-perec: vagy maradsz és hozzáidomulsz a rendszerünkhöz vagy vissza se gyere. Shevek tehát elhagyja a szülőbolygóját és átruccan a szomszédos világra, ahol mint sejtjük, a fű sokkalta zöldebb, a kapitalista miliő pedig minden tettrekész, önmagát megvalósítani vágyó polgár számára ideális környezetet biztosít...szól az elmélet, de ahol gazdagság van, ott megtalálhatóak a nyomortelepek is, ahol nem csak egy nemzet ural egy bolygót, ott vannak pusztító háborúk is és ahol valaki éjt nappalá téve dolgozik egy világmegváltó ötleten, ott olyanok is akadnak, akik bármire képesek, hogy megszabaduljanak az ilyen embertől. Sebaj, én azért Sheveknek szurkolok.

A számítógép a XXI. századi ember mindennapjainak részévé vált, ezt minden különösebb indoklás nélkül ki merem jelenteni. Elsőre persze a legtöbbünknek a személyi számítógépe vagy a mobiltelefonja jut az eszébe, de a komputer ural már majdnem minden gépet az autótól kezdve a háztartási berendezéseken keresztül a modern televíziókig, nem beszélve a termelő/gyártó szektor automatáiról vagy a hadászati célú felhasználásról. A gond csak ott van, hogy szép lassan elhomályosodik a határ: meddig szolgálja a számítógép az embert és mettől lesz az ember a gép rabja? Vajon hasznunkra válik, ha nem kell gondolkoznunk, mert elég, ha beütjük a keresett problémát az internetbe vagy ha még az 1+1-et a is a számológépünkön adjuk össze? Nem lustulunk, korcsosulunk-e el, ha lépten-nyomon gépet használunk jóformán az élet minden területén? Jót tesz-e például a társadalomnak, ha a gyárakban automatizált gépsor veszi át az emberi munka helyét, elbocsátott melósok tömegét okozva ezzel? Van-e egyáltalán bármi haszna is az egésznek, ha hosszú távra tekintünk? A nagy számítógép című regény első felében vizionált utópia még biztos, hogy nyomokban sincs jelen sehol, a számítógépek kapacitása valahogy nem a tökéletes társadalom megalkotásán munkálkodik, talán azért, mert túl sok processzoridő megy el a facebookozásra, a youtubera, az mmoprg-kre, a pornófilmekre, a hibátlan bombatalálatot kiszámító programok megírására meg egyéb rendkívül produktív és előremutató tevékenységekre (nyugodtan ideszámíthatjuk a Tufabor megírására és elolvasására szánt időt is :)). No persze ez az utópia a könyvben is megbukik (természetesen nem a gépek, hanem az emberek miatt), hogy aztán a számítógépek vegyék át az élet totális irányítását. Azt sem hiszem, hogy ez a veszély fenyegetne, bár én a magam részéről már nem nagyon tudom elképzelni a mindennapi életet a számítástechnika nélkül, hiszen annak segítségével dolgozok, tartom másokkal a kapcsolatot vagy kapcsolódóm ki, amikor hazaértem - kvázi délután négykor felállok az egyik gép elől, hogy átüljek a másik elé, a kettő közötti időben meg nyomkodom a telefonomat a buszon :) Én egyébként egy elég tipikus példánya vagyok az emberiség azon hányadának, aki jószerivel semmi hasznosat nem csinált még a számítógéppel: egészen huszonéves koromig csak a saját szórakozásomra használtam a komputereket, kezdve a jó öreg C-64-esemmel (1. lépcsőfok: kazettás korszak, 2. lépcsőfok: lemezes korszak), amiről először egy 286-os PC-re váltottam (1. lépcsőfok: CGA monitor, 2. lépcsőfok: SVGA monitor), majd szép lassan, ahogy a játékok, zenék és filmek gépigénye megkövetelte: 486, Celeron, Intel Pentium újabb és újabb videókártyákkal felvértezve a kor kihívásainak megfelelően. A munkába állás persze megváltoztatott mindent, kevesebb idő jutott a játékra és a filmnézésre, és úgy látszott, hogy végre valami hasznos célra is fel tudom végre használni a számítógépet, de akkor meg jött az egyre gyorsabb munkahelyi és otthoni internet, ami aztán már végképp elrontott mindent, fikarcnyi időt sem engedélyezve az emberiség javára szolgáló tevékenységeknek :D Egy szó, mint száz, a véleményem: jó dolog a számítógép, a modern élet nélkülözhetetlen(nek tűnő?) eleme (ha nem is az evolúció embert követő lépcsőfoka, ahogy a regényben szerepel), de néha azért jobb lenne nélküle - attól meg még szerencsére messze vagyunk, hogy öntudatra ébredjenek ezek a “lelketlen masinák”.

Tuti fix, hogy minden olvasó találkozott már energia vámpírral, legfeljebb ezt nem tudatosította eddig magában. Leggyakrabban közvetlen környezetünkben hozhat velük össze a rossz sorsunk, leginkább a munkahelyünkön, nem ritkán a bővebb, ne adj isten a szűkebb rokonsági körben. Különös ismertető jelük, hogy szeretnek beszélni, mindegy miről, de sokat és különböző baromságokat, azon kívül rengeteg idejük van, amit ki is használnak - a tied rovására. A lényeg - és ebben rejlik vámpír természetük - hogy miközben drasztikusan lefárasztanak, ők éppen ebből nyerik az életerőt, ez tölti el őket örömmel, ettől lesz teljes a napjuk. Tévedés ne essék, ezek a férfiak és nők nem az űrből érkeztek, mint Colin Wilson regényének “űr vámpírjai” (lásd az eredeti címet: The Space Vampires, amiből egy szerintem felejthető film készült Lifeforce címmel, ami után már a könyv újabb kiadása is ezen a címen jelent meg, például magyarul is). Bár nem egy különösebben eseménydús regényről van szó, azért mégis kicsit jobbnak tartom egy átlagos sf könyvnél, pontosan a témája miatt; én legalábbis nem olvastam még hasonló témájú fantasztikus regényt. A történet arról szól, hogy az emberiség lel az űrben egy hatalmas űrroncsot, ami ki tudja, mióta sodródik már a végtelenségben. A roncsban meglepően jó állapotban lévő halottakat találnak - na ők azok a bizonyos űr vámpírok, akik közül hármat (két hímet és egy nőstényt, ha fogalmazhatok így; egyébként ez utóbbi "moleszterálásával" kezdődnek a tulajdonképpeni bonyodalmak) a Földre szállítanak jövőbeli leszármazottaink (no persze akkor még nem tudnak róla, hogy vámpírok). A három űrlény azután elszabadul, úgyhogy az őket a Földre szabadító űrhajó kapitányának és hű nyomozó kollégáinak kell kiderítenie, hogy ez a három lény kiféle, miféle, kefél-e? Azt hiszem, ez utóbbi kérdésre is megtudhatja a választ az, aki kezébe veszi és elolvassa ezt a 300 oldalnyi alkotást.

A velem egykorú “ifjú titánok” minden bizonnyal emlékeznek gyermekkorunk egyik remek rajzfilm sorozatára, a királyi tévén bemutatott Egyszer volt, hol nem volt az Élet-re (ha jól tudom, azóta dvdn is megjelent, úgyhogy elvileg a fiatalabbak is megismerhetik ezt a jó kis francia ismeretterjesztő sorozatot). Akkoriban még mókásnak tűnt az emberi test labirintusa, megannyi kalanddal teli világnak, ahol a kis járműveikkel száguldozó “rendőrök” rendszerint ellátták a gonosz vírusok, bacilusok baját, senki nem adta be a kulcsot rákban, nem kapott szívrohamot vagy agyérgörcsöt, ugyan nem emlékszem, de szerintem a szív katéterezés meg a csontvelő-átültetés sem igen szerepelt a részek között. Hát igen, húsz évvel ezelőtt gondtalannak tűnt az élet, nem gondolta senki sem, hogy a testünk egy időzített bombához hasonlatos, ahol szép csendben burjánzanak a legkülönbözőbb szarságok, hogy aztán egyik napról a másikra okozzanak nekünk és családtagjainknak nem várt meglepetéseket. A hosszú és veszélyes műtétekkel szembesülve felmerül az emberben a gondolat: milyen frankó lenne, ha mondjuk nanorobotokat lehetne küldeni a szervezetbe, amik aztán belülről reparálnák a leharcolt, megrongálódott “alkatrészeket”. A bevezető alapján nem nehéz kitalálni, hogy miről is szól Asimov története: egy kalandos utazásról, ami az emberi testben zajik le. Itt ugyan nem nanorobotokról szól a fáma, hanem egy tengeralattjáróról és annak legénységéről, akiket a tudós bácsik mikroszkópikus méretűre zsugorítanak össze, hogy aztán a beteg szervezetébe juttatva eljussanak egy elpusztítandó vérrögig. Persze nem mennek olyan egyszerűen a dolgok, ahogy azt az elején elképzelik, ráadásul a kis mentőcsapat a szabotázs mellett (ugyanis a hátteret egy hidegháborús kémtörténet szolgáltatja) nem is egy hagyományos ellenféllel néz szembe, hanem a test védelmi mechanizmusaival. Összességében véve szórakoztató könyvről van szó, ami így elsőre banálisnak tűnhet (pláne, hogy az Egyszer volt... meséhez hasonlítottam), de meglepő módon mégis csak jó. Valljuk be: Asimovtól azért nem is várunk kevesebbet :) Ha minden igaz, a Fantasztikus utazás mint regény egy kalandfilm forgatókönyve alapján készült el - én ugyan nem láttam a filmet, bár biztos érdekes volt - de mivel Asimov valamiért elégedetlen volt az eredménnyel, 1987-ben - immár saját szája íze szerint - megírta annak egy átdolgozott verzióját, ami az igen fantáziadús Fantasztikus utazás 2. címet viseli. Nemsokára arra is sort kerítek, mert az első egyáltalán nem vette el a kedvemet egy újabb testen belüli túrától.