Tudományos - fantasztikus regények borítói

Volt már rá példa, hogy kísértet történetről posztoltam, nem is egyszer. Most megteszem újra, mivel akkor sem ellenkezett senki, hogy nem szigorúan vett sci-firől van szó, amikor a Különös históriák című könyvhöz kapcsolódó borítókat vettem górcső alá vagy amikor Stephen King egyik kitűnő regényét, a Rémület a sivatagbant mutattam be. A mai alany Joe Hill bemutatkozó regénye, A szív alakú doboz lesz. Mindig gondban vagyok, amikor olyan szerzővel állok szemben, akitől még nem olvastam semmit, pláne, ha elsőkönyves íróról van szó: rászánjam-e az időt/pénzt/energiát, hogy elolvassam a könyvét (tegyük fel, hogy a borító vagy a fülszöveg már megragadta a figyelmemet)? Joe Hill esetében az Alexandra áruház sietett a segítségemre a dilemma megoldásával kapcsolatban: nyári akciójukban nagyon jutányos áron lehetett megvásárolni a könyvet, úgyhogy be is szereztem egy példányt A szív alakú dobozból. Igazából nem bántam meg, szórakoztató és gördülékeny írás volt, bár rettegni egy cseppet sem lehet az olvasása közben (pláne nem amikor a Békéscsaba-Eger-Ózd-Békéscsaba útvonal döccenőin próbálsz egyben maradni a hátsó ülésen), de ettől eltekintve felvonultatja az összes kelléket, ami egy jó kis okkult-sztorihoz kell: kísértet, átok, hipnotizálás, kiégett rocksztár főhős, egy csipetnyi rejtély, nyomozás, némi vér, meg a szokásos klisék. Mintha csak maga Stephen King írta volna...oké, most jön a kötelező kör, amikor meg kell említeni azt, amit a könyv kiadója elfelejtett az orrunkra kötni: hogy Stephen King Joe Hill édesapja. Ez egészen biztosan azért volt így (mármint, hogy elfelejtettek szólni a rokoni szálról), mert a trónörökösnek nem tetszett volna, ha kizárólag az öreg hírneve miatt emelik le a polcról az első regényét - ezt egyébként meg is tudom érteni. Az előbbiek ismeretében már egyáltalán nem tűnik véletlennek Hill vonzódása a horror műfajához; tejfelesszájú korában minden bizonnyal az anyatejjel (illetve az “apatejjel” :)) szívta magába az írás-olvasás szeretetét és a misztikus téma iránti lelkesedést, aztán gondolom megtanult olvasni, betotyogott a nagyszobába és rögtön elsőként a “Best-of-Fater” polcon rágta magát keresztül. Nem baj, csak így tovább, Joe, hátha olvasunk tőled valami eredetit is (feltéve, ha az is akciós lesz), kezdő lépésnek koránt sem volt rossz próbálkozás! A magyar kiadás borítóján Odegnál Róbert műve látható.

Itt van nekünk ez a könyv, amit a Kozmosz Fantasztikus Könyvek egyik (meglehetősen vékonyka) darabja. Azon tűnődtem, mennyire tekinthető sci-finek ez a regény, ha már egyszer ebben a sorozatban jelentették meg? Hívjuk segítségül a Tufabor feljécét, tessék a szöveg fölé tekinteni! Akadnak-e benne idegen lények, távoli univerzumok szülöttei, akikkel létrehozhatjuk a hőn áhított Kapcsolatot? Attól tartok, semennyi. Nem baj, lépjük egyel tovább! Olvashatunk-e űrcsatákról, van-e benne csillagközi kaland, lézerpárbaj, atomcsapás vagy neutronbomba, föld alá kergetett emberi roncsok, mutáns szörnyetegek? Hát nem sok...egy sem. Azért ne csüggedjük, robot az talán csak került bele!? Minden valamirevaló sf író, aki ad magára, az felvonultat vagy egy robotot vagy egy szuper számítógépet, esetleg egy mesterséges intelligenciát, egy szellemet a gépben, ami jól megbolygatja a cselekményt, feje tetejére állítva a világot. Simonetta könyvében keresve sem találunk ilyesmit. No problemo, azért csak megbújnak benne csészealjak, fénysebességgel szaggató rombolók vagy felderítő hajók? Ne tessék viccelni! Hát akkor? Kb. egy mondatban összefoglalható, hogy mennyi tufa van ebben a regényben: a túlnépesedett Földön (de legalábbis Olaszországban; igazából nem derül ki, az író kissé szűkmarkúan bánik az információval) a 49 életévüket betöltött embereket egytől egyig elviszik úgymond “nyaralótelepekre” (ezeknek semmi köze Lovecrafthoz :)), ahol rendszeres időközönként megtartott tombola húzásokkal döntik el, hogy soron következő alkalommal kiket segítenek majd át a túlvilágra. Ennyi. Tehát akit kimondottan a sci-fi érdekel, annak már le is lőttem minden poént, amit ezen a téren a könyv nyújtani tud az olvasónak. És hogy akkor miről szól az a 130 oldal? Hát gondolj egyet, jelentsd be az ősöknek, hogy kezdhetnek csomagolni, mert holnap bezsuppoljátok őket a nővéreddel az idősek otthonába, azután ültessétek őket autóba és vigyétek el őket oda, majd kiderül, mit szólnak hozzá! Aki azért kicsit még késleltetné, hogy egy ilyen volumenű konfliktust bevállaljon odahaza, az nyugodtan vegye kezébe a könyvet és olvassa el bátran. Ugyan nem kimondottan sci-fi, de felkészülésképpen nem árthat elolvasni :D Ki tudja, még mi is járhatunk így. Mármint, ahogy az “öregek”.

Nem lopnál autót, nem lopnál táskát, nem lopnál tévét, nem lopnál filmet. Nem lopnál glyfát. Kiváltképp akkor nem, ha egy csúcskategóriás felderítő űrhajó kapitánya vagy. A lopás bűn. De hát ha egyszer úgy hozta a sors, hogy csak így mentheted meg a világot a pusztulástól?

Régebben már feltűnt a látókörömben ez a könyv, amikor a helyi antikváriumban találkoztam egy ütött-kopott, agyonolvasott példányával (hmm...ha egy könyv agyonolvasott, az egyben azt is jelentheti, hogy remekműről van szó?), de azt pont ezek miatt az okok miatt nem vettem meg. Aztán nemrég volt a Könyvbarlang internetes antikban egy jó kis leárazás, amikor is sikerült megvennem egy legalább annyira gyatra állapotú darabot, amit lehet, sőt, tuti biztos, hogy nem tettem volna meg, ha látom élőben, de sebaj, biztos le volt írva az állapota, csak elsiklottam fölötte. Nem azért említem név szerint a Könyvbarlangot, mert minden vágyam, hogy ingyenreklámot csináljak neki, de amúgy megérdemli, mert jó kis webshop, ahonnan sokszor gyakorlatilag olvasatlan állapotú könyveket sikerült már beszereznem, csak hát ezúttal nem jártam sikerrel. Mindegy, a lényeg, hogy meglett, elolvastam. Farmer neve egy ifjúkori emléket juttatott az eszembe (úgy látszik, hogy a Tufabor nem is olvasónapló, hanem emlékkönyv :)). Lehettem tizenkét vagy tizenhárom éves, amikor tesióra előtti szünetben az öltözőben az egyik srác A bestia képmása című regényből olvasott fel egy “enyhén” pornográf tartalmú részt, amin mindannyian nagyon jót mulattunk. Hogy konkrétan miről szólt ez a részlet, azt már régóta jótékony homály fedi, de azt tudom, hogy f@sz az volt benne :) Lehet, hogy egyszer majd elolvasom; időről-időre feltűnik az antikvárium polcán (bár sosem a sci-fi könyvek között, hanem a krimi és horror kiadványok környékén).

Szerény véleményem szerint A végzet álarcának magyar kiadása messze a legszebb az összes közül.

A héten sikerült annyira megcsúsznom a munkáimmal, hogy nem jutott időm egy tisztességes bejegyzésre, bár az időnkénti "töltelékekre", mint amilyen ez is, azért már akadt példa korábban is...Addig is, amíg utolérem magamat, nézzétek meg ezt az aranyos ki karikatúrát, amit már sajnos nem emlékszem, hogy honnan töltöttem le, de azért ezúton is elismerésem a művésznek.

Képzeljük el: szikrázó napsütésben fürdik a táj, az úszómedence partján lazítunk, kényelmesen elhelyezkedve a nyugágyon, a napernyő alatt és olvasgatunk. Mit olvas egy ilyen szituációban az értelmesebbje? Minden bizonnyal valami könnyed történetet, egy jó kis “strand-könyvet” vagy hogy is nevezik ezeket a lájtos olvasmányokat? Ezzel szemben mi akadt az én kezembe? A leglehangolóbb kisregény, amit csak kivehettem a bőröndömből, a Morel találmánya...A szerző, az argentin irodalom egyik jeles alakja, Adolfo Bioy Casares minden bizonnyal nem volt éppen humoránál, amikor leült az írógépe elé, mert egy igen komoly hangvételű és mint említettem eléggé lehangoló, szomorú sztorit alkotott, ami ideális olvasmány lehet a sötét téli estékre, amikor amúgy is hajlamosabbak vagyunk magunkba szállni, meg az élet dolgairól elmélkedni, de aki olvassa ezt, az tanuljon az én hibámból és ne vigye magával nyaralásra :) A főszereplő egy nagyon szorongatott helyzetben lévő fickó, aki főbenjáró bűne miatt körözés alatt áll, ám a rendőrség képtelen a nyomára bukkanni, mivel felszívódott egy lakatlan (?) szigeten, ahová ember nem tette a lábát az utóbbi időben (az a hír járja ugyanis, hogy halálos betegség tanyázik a helyen). Nem elég a nemzetközi elfogató parancs, számkivetett hősünknek már az is keserves küzdelmek árán jön csak össze, hogy napról-napra életben maradjon: hol az élelmet kell elteremtenie, hol a fulladással kell megbirkóznia, amikor eljön a dagály ideje - állandó társául szegődik a kaszás. El tud bárki képzelni még egy ennél is nagyobb csapást a férfi életében? Hát persze: egy nőt! :D Most elviccelem a dolgot, mert mit is keresne egy nő egy elvileg lakatlan szigeten, de amúgy a főhős korántsem veszi ennyire komolytalanul váratlanul jött szerelmet, s mint írtam, a könyvecske cseppet sem mókás, szenvedés árad belőle a legelső laptól egészen az utolsó szóig. Nem kell aggódni, Morel találmánya is fel fog tűnni benne, de erről nem akarok sok titkot kifecsegni, maximum annyit amennyit a fülszöveg elárul, vagyis hogy a gépezet megalkotásakor a hőn áhított halhatatlanság körül forgott annak a bizonyos Morelnek az agya. Végül meg is oldotta a problémát valamilyen formában, de hogy tényleg a legfrankóbb módszert fedezte-e föl, azt már mindenki döntse el saját maga, miután elolvasta ezt az elgondolkodtató kis regényecskét. Megjegyzem, én azt a kiadást olvastam, ami a Láthatatlan városok című regénnyel egy kötetben látott napvilágot. Mikor a Morel találmányával végeztem, átfordítottam és elkezdtem olvasni a Láthatatlan városokat is, de pár oldal után letettem. Elég ritka eset, hogy nem olvasok végig egy könyvet, ha már belekezdtem (még pl. a Gyűrűvilágot is végignyomtam, pedig bár ne tettem volna :)), de ezt letettem, annyira untam Marco Polo vakerját. Nem is lesz róla külön bejegyzés!