Tudományos - fantasztikus regények borítói

Mint az bizonyára minden magyar ember számára ismeretes, a láma szeme, láma szeme sötétkék. Erről a tényről győződhetnek meg közelebbről annak az eltérített repülőgépnek az angol és amerikai utasai is, akik a forrongó Indiából szállnak fel, hogy civilizáltabb vidékek felé vegyék útjukat, de a sors akarata folytán végül egy tibeti láma kolostorban kötnek ki. Egyébként ez a kolostor egyáltalán nem egy rossz hely - szép a vidék, a völgyben egy falu kedvesek az emberekkel, lehet sokat olvasni, zenélni, kulturálódni, akad idő a gondolatokba mélyedni meg ilyenek - így talán nem is jelent akkora problémát a négy utas számára ez a be nem tervezett utazás, mint azt elsőre gondolnánk - az sem kizárt, hogy a kedves olvasó fejében is megfordult már nem is egyszer, hogy legszívesebben fogná a betyárbútort és lelépne egy csendes, nyugodt, barátságos helyre, ahol távol lehet a város zajától, a szürke hétköznapok taposómalmától, a politikától, a bűnözéstől, a háborútól meg úgy általában a sok ostoba paraszttól, akik lépten-nyomon megkeserítik az ember életét vagy belekényszerítik olyan dolgokba, amikhez egyáltalán semmi, de semmi kedve és ideje. “Állítsátok meg a Földet, ki akarok szállni!”, ahogy mondani szokás. Na és ha ez a távolmaradás bizonyos okok miatt nem csak ideig-óráig, hanem örököre szólna? Nos, még lehet, hogy az se jelent akkora bajt. Az utópiát megélni azért mégsem lehet olyan gáz.

Ezt a regényt azok számára ajánlom, akik az űr távoli szegletei helyett inkább a lélek sötét bugyrait szeretik bejárni (no és persze RolloJuve-nak személyesen :)). A Fénykörben című könyv ugyanis nem a távoli világok irányába kalauzol minket, hanem éppen ellenkezőleg: befelé fordítja a figyelmet, az ember gondolatait, érzelmeit veszi górcső alá. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem egy eseménydús, sodró lendületű művel lesz dolga annak, aki veszi a fáradságot az elolvasására - sokkal inkább hasonlítanám egy olyan kamaradarabhoz, ami teljes egészében egy szobában játszódik le és alig féltucat szereplője van, akik állandó jelleggel agonizálnak. A lélektani dráma főhőse a náci haláltábort megjárt orvos, Claude, akiben (csak hogy a sci-fi vonal felé is elinduljon végre egy szál) az ott átélt megrázó események hatására felébrednek a tudatalattiban szunnyadó erők: képes lesz a gondolatolvasásra és a hipnózisra, vagyis arra, hogy az emberek agyában olvasson és úgy irányítsa őket, akár a bábukat (ha jól emlékszem, minden idők 17. legnagyobb gonosztevője, Magneto is a koncentrációs táborban eszmélt rá a különleges képességeire vagy valami ilyesmi). Claude persze nem rossz ember - hogy is lehetne az, amikor ő az, akit szinte halálra kínoznak és megaláznak a háborúban - ezért nem gonoszságra, hanem társai megóvására, a háború túléléséért folytatott küzdelemre használja fel a rejtett energiákat, a szeretet, barátság és testvériség nevében cselekszik. A férfi túléli ugyan a tábort és családot is alapít, azonban a háború után már csak megtört emberi roncsként szenved. Szép lassan megfogalmazódik benne a gondolat, mely szerint a környező világ pusztító társadalmi folyamatainak és a szenvedésnek csak a szeretet egy szűk köre, a mentális energiák által táplált "Fénykör" képes ellenállni, mint mondjuk ahogy egy hajó is megvédheti az embert a körülötte háborgó tengeren. Az atomháború nem teljesen váratlan kirobbanása után kénytelen is lesz kipróbálni az általa létrehozott Fénykör ellenálló-képességét...indul a nagy teszt, vajon képes lesz-e kitartani a főhős és szűk családi köre? A komor, önmarcangoló hangulatú könyv nem biztos, hogy mindenkinek feküdni fog és - anélkül, hogy spoilerezni akarnék - a végére sem ígérhetek happy endet. Borongós téli estékre azért nem lehet rossz olvasmány, feltéve annak, aki magába akar szállni :) Az élet nem csak játék és mese!

A Mátrix és a Max Payne óta egyáltalán nem eshet nehezünkre elképzelni, hogy milyen lehet az, amikor az ember relatív sebessége drasztikusan megváltozik a környezetéhez képest. Azért írom, hogy relatív, mert az végülis a mi olvasói vagy nézői szempontunkból édes mindegy, hogy most ki gyorsult fel és ki lassult le, de a folyamatban résztvevő egyes személyek számára már nyilván sokkal érdekesebb a hatásmechanizmus. A Három nap egy esztendő főszereplője, egy szovjet mérnökember, aki egy véletlen esemény folyamán háromszázszoros sebességre gyorsul fel. Ez elsőre elég menő “szuperképességnek” tűnik, csakhogy itt nem merül ki annyiban a dolog, hogy kvázi láthatatlan lesz a külső szemlélő számára vagy hogy egy egész csomó cselekményt véghez tud vinni, addig amíg az egyszerű halandó egyet pislant (hiszen ami a többi ember számára egy másodperc, az neki öt perc). A fickó ugyanis tényleg gyorsabban éli az életét, sőt: egyre gyorsabban, mivel a folyamat maga is gyorsul: rövidesen már olyan sebesen telik számára az idő, hogy ami neki a hátralévő élete, az a külvilágban alig egy-két hónap. Gondoljunk csak bele: ez így már nem is olyan vicces - az ember elmagányosodik, mivel kapcsolatot jóformán nem teremhet (mintha egy távoli bolygóról próbálna üzenni az embertársainak, olyan lassan érkeznek a válaszreakciók), kétségbeesik, plusz az életben maradás is egyre nehezebbé válik a számára a felgyorsult fiziológiai folyamatok miatt. Végső során tehát tiszta szopás az egész. Hát nagyjából ezt a témát igyekszik boncolgatni ennek a rövidke regénynek a szerzője, Szever Ganszovszkij. Gyorsan el lehet olvasni, mivel csekély terjedelmű és kevésbé filozofikus hangvételű, mint a Fénykörben című regény, amivel egy kötetben napvilágot látott. Ez utóbbi regényről majd egy későbbi bejegyzésben szólnék.

A 2. világháború és a náci Németország mindig is az egyik leghálásabb témája volt az alternatív történelem iránt érdeklődőknek. Jó pár elbaltázott hadművelet, amelyek megváltoztathatták volna a háború végkimenetelét, titkos műszaki fejlesztések, amiket már nem tudtak kipróbálni a harctéren, kémek és elhárítók állandó hajszája, embertelen kísérletek, koncentrációs- és munkatáborok, homályos célokból megvalósított expedíciók, misztikus elemektől hemzsegő ideológia és megannyi érdekesség, ami a mai napig is megmozgatja az emberek fantáziáját és az konspirációs teóriák kedvelőit (mondjuk pl. a számítógépes játékok nagyon elfordultak már a 2. világháborútól, ahhoz a dömpinghez képest, ami az ezredforduló táján volt tapasztalható, de ez talán még nem jelenti azt, hogy az emberek megunták volna a témát). E kis bevezető alapján és a szerző egyik előző művének, a Tufaboron már bemutatott Mars 1910-nek az ismeretében biztos senki sem csodálkozik azon, hogy A negyedik birodalom című regény (nem tévesztendő össze Robert Ludlum azonos című művével) egy alternatív világban játszódik. Úgy áll a helyzet, hogy én ezt a regény már a kiadás évében elolvastam, de nagyon sokra nem emlékeztem belőle - mégis csak 10 év telt el azóta. Annyi azért megmaradt bennem, hogy valami szokatlan igeidőben van megírva, ami nem egyszerűsíti meg az olvasását, de úgy gondoltam, hogy 30 éves fejjel már biztos nem fog különösebb gondot okozni. Ami miatt újra a kezembe vettem, az az volt, hogy ugye nemrég olvastam a Mars 1910-et és az nem volt egy rossz darab (a jelenidővel meg könnyű megbírkózni - mondjuk ha úgy gondolkozik az ember, hogy egy forgatókönyvet olvas, pár oldal után már meg is szokható). A negyedik birodalom sem rossz, ebben a regényben is benne van minden, amit csak elvárhatunk egy ilyen tematikájú könyvtől: forradalmi gondolatokkal játszadozó őrült náci tudósok és orvosok, akik nem restek a valóságba átültetni romlott agyszüleményeiket; kémek és kettős ügynökök, akik egymást kijátszva próbálnak információkat szerezni vagy megtisztítani a terepet a nemkívánatos elemektől; feltűnnek a katonaság és az SS képviselői is, de nincs hiány paranormális jelenségekben, titkos rakéta támaszpontokban, übermensch kísérletekben sem - összességében véve igen sok ragyogó ötletet felvonultat a szerző. Igazából azonban pont ez volt vele a bajom is: a regény végére már úgy éreztem, hogy a sok bába között elveszett a gyerek, valahol a kötet 2/3-a tájékán én legalábbis már tutira elvesztettem a fonalat, mert a laza, egymáshoz nem nagyon köthető fejezetek mindegyike sok újdonsággal szolgál, lépten-nyomon bevetve valami új eljárás taglalását, technikai vívmányt vagy olyan eseményeket, amiknek látszólag semmi közük ahhoz, hogy lépjen egyet előre a történet (szerintem ezekkel a hangulat megteremtése lehetett a szerző célja), vagy volt olyan is, hogy mikor újra feltűntek bizonyos szereplők, én akkorra már nem nagyon értettem, hogy mit is keresnek ott. Hát, én csak egy átlagos olvasó vagyok és az írótól sem várható el, hogy az ember szájába rágja a regénye cselekményét, de az is lehet, hogy egy kicsit túl lett komplikálva a sztori, illetve nem lelhető fel az összekötő kapocs bizonyos történések között, ami jelentősen megnehezíti, hogy a kirakósjáték darabjaiból összeillesszünk egy egész képet. Ettől függetlenül a korszak iránt érdeklődők szerintem nyugodtan olvassák csak el, mert jó pár érdekesnek mondható ötlet felmerül benne és a kötet végig hangulatos (egyetlen dolog kivételével: úgy befejezni leíró részeket, hogy stb., az véleményem szerint nagggyon nem frankó), és talán azok is kedvet kapnak az elolvasásához, akik már látták az idei év egyik hasonló témájú (=nácik az űrben) sikerfilmjét, az Iron Skyt. A kötet borítójáról szólva, szerintem az nagyon el lett találva - a grafikát az a Jantner János készítette, akinek munkái például a 90-es évek galaktikás könyveinek borítóit is díszítik, ezért biztosan többeknek is ismerősen cseng a neve. Valahol találkoztam ezzel a hangulatos grafikával, pont ide illik:

Elolvastam a Metró 2034-et és a következő mondat jutott az eszembe: “Mi marad akkor, ha elillan az újdonság varázsa?”. Az első benyomásom az, hogy nem sok...Míg az atomháború túlélőivel benépesített moszkai metróalagutak meséi elsőre igen sikeresen magukkal ragadtak és dicshimnuszokat zengő bejegyzés megírására késztettek, addig a második rész már jószerivel semmi újat nem tudott nyújtani, ami elég elszomorító. Műfajában, stílusában és irodalmilag ugyanolyan jól megírt regénynek tartom, mint a 2033-at, de a újabb és újabb legendák, az érdekes alakok uralta metróállomások ebben a kötetben már nem nagyon lelhetőek fel. Kapunk viszont egy kalandozó csapatot, aki mintha csak egy rpg-ből bukkantak volna elő:: egy harcost, az előző kötetből futólag megismert terminátort, Huntert, egy idős bárdot, Homéroszt, aki az alagutak históriáinak krónikása, egy fiatal bárdot, Leonyidot, aki hazugságot hazugságra halmoz, továbbá egy árva lánykát, aki a Szása becenévre hallgat és minthogy az egyetlen nő a csapatban, hatással bír a party összes többi hímnemű tagjára. A történet középpontjában Hunter küzdelme áll, aki folyamatosan a jó és a rossz között vívódik, akár Frankenstein doktor szörnye vagy Dr. Jekyll. A lelki huzavona számára egy fertőzés kitörése szolgáltatja a hátteret; mennyivel egyszerűbb lenne kinyírni mindenkit, elhamvasztani a megbetegedett embereket - súgja a brigadéros bal vállán csücsülő gonosz; de hát ők mégis csak emberek, meg különben is lennie kell valami gyógymódnak - erősködik a jobbik énje és a csapat többi tagja. Közben persze versenyt futnak az idővel és nem lehet tudni, hogy ki győzedelmeskedik. Mutáns szörnyek uralta megállókkal, hipnotikus, sötét vonalszakaszokkal, állomásokon keresztülívelő üldözésekkel, no és persze a szokásos fogságba esésekkel van kikövezve a főszereplők kalandos útja. Kár érte, lehetett volna sokkal érdekesebb is, ha a szerző újabb izgalmas társadalmi berendezkedésű állomásokat mutat be vagy ha a szereplők lelki tipródása helyett inkább az alagutakban szájról szájra terjedő legendák, mítoszok atmoszférájában szövi tovább a meséjét. Erős közepes.