Tudományos - fantasztikus regények borítói

Kedves Naplóm!

Elnézést kérek, hogy így elhanyagoltalak az utóbbi időben, de mióta blogom van (emlékszel, írtam már róla, arról a bizonyos Tufaborról van szó), azóta ott élem ki minden írási kényszeremet, de van ennél rosszabb is, mert a maradék szabadidőmet meg többnyire olvasásra szánom, ami végképp nem kedvez a naplóvezetésnek. Hogy tovább mentegetőzzem, mostanában sci-fi könyvet sem olvastam annyit, amennyit szándékoztam. Például legutóbb az történt, hogy nekikezdtem Stanislaw Lem Szénanátha című novellás kötetének, de jó egy hónapomba került, hogy elolvassam. Most arra gondolsz, hogy biztos unalmasnak tartottam a könyvet és azért nem haladtam vele, ami annyiban igaz, hogy a második történetet, A maszk címűt tényleg félbehagytam, mert rettenetesen unalmas volt a számomra, viszont a többi eléggé tetszett, s bár maga a címadó Szénanátha kissé szárazra sikerült, de azért remek intellektuális kaland volt együtt nyomozni a kiöregedett űrhajós főszereplővel. Nem, korántsem az unalom miatt nem olvastam el a könyvet (ismersz, hogy milyen vagyok, képes vagyok a legunalmasabb könyveket is végiggyötörni, ha már egyszer belefogtam - bízva abban, hogy majd csak kikerekedik valami értelmes az utolsó oldalig), hanem úgymond a “konkurencia” vonta el a figyelmemet. Példának okáért, míg Lem könyvét végignyomtam, az idő alatt elolvastam több Eraszt Fandorin-könyvet Borisz Akunyintól - ha tudnád, hogy miről beszélek, akkor szerintem egyáltalán nem csodálkoznál rajta, hogy elhanyagoltam a tudományos-fantasztikumot. Sherlock Holmes óta nem olvastam ilyen jó nyomozós könyveket; a szerző profi elbeszélő, a főhős szerethető, a cselekmény cseppet sem vontatott, a poénok ülnek, csak szuperlatívuszokban tudok róla írni (szerencsére sorozatról van szó, jó sok kötettel, úgyhogy lesz még mit csemegéznem). Aztán van még kultúrsznobság is a világon, ami miatt időről-időre “el kell” olvasnom valami világirodalmi klasszikust is, de ezeket is igyekszem úgy válogatni, hogy ne kelljen csalódnom. Így került Szénanátha helyett/közben a kezembe a Nyugaton a helyzet változatlan, később pedig A per (bizonyára észrevetted, hogy klasszikusok ide vagy oda, azért inkább a vékonyabb könyvecskéket vettem le a polcról). Végül még elolvastam két Twin Peaks-könyvet is, de ezeket a naplószerűen megkomponált “kiegészítő információkat” egyedül az igazi rajongóknak merném kicsit is ajánlani, annyira gyengécske irományok (mások szexuális tapogatózásairól olvasni egyébként sem túl izgalmas - pláne nem izgat Cooper ügynök nemi élete)...most látom csak, mennyire elszaladt az idő. Ennyit szántam mára, viszlát legközelebb!

u.i.: Névnapomra megkaptam a Népszabadság 25 kötetes Agatha Christie sorozatát! Végleg befellegzett a sci-fi olvasásnak :D

Álmodni szerintem minden ember szokott, legfeljebb nem emlékszik az álmára, amikor felébred. Van, aki nem tulajdonít különösebb jelentőséget az álmainak (mint pl. én sem), más meg rögtön vad álomfejtésbe kezd, mihelyt kinyitotta a csipáját, bemagyarázva magának szinte bármit, ami csak az eszébe jut. Az persze valószínűleg már mindenkinek az eszébe jutott, hogy milyen vagány lenne, ha irányítani is lehetne ezeket az álombéli eseményeket, hogy az alvással töltött “elvesztegetett” órák alatt a saját kis birodalmunkban csatangolva bármit megtehessünk, ami a valós életben egyszerűen lehetetlen, fizikai képtelenség. Hát ez a könyv is valami hasonlóról szól. A főszereplő négy egyetemista, akik egy kísérlet-sorozat során megtanulják, hogyan irányítsák az álmaikat, miként idézzenek meg személyeket, dolgokat, helyszíneket. Ahogy az már csak lenni szokott a fantasztikus regények esetében, természetesen ebben az esetben sem lehet büntetlenül szórakozni - ha nem is Freddy Kruger látogatja meg őket minden este (akit bizonyára nem kell bemutatni a nagyközönségnek, én először valamikor 12-13 éves koromban fostam össze magamat az öreg égettpofájú láttán), de azért sejthetjük, hogy nem véletlenül kapta a könyv a magyar fordításban a Rémálom világ címet (az eredeti cím - Dreamside - szerintem nem utal ennyire egyértelműen a négy srác sorsára). Nem elég ugyanis, hogy amint egyre jobban elsajátítják az álomvilág kontrollját, úgy szűnik meg szép lassan minden kapcsolatuk a külvilággal (kb. mint a drogosoknak), de vice versa az álomvilág is elkezdi követelni a maga kis szeletét a valós világból, mind erősebb hallucinációk képében jelentkezve. Néhány éve játszottam egy játékkal, Silent Hill 4. részével, ott volt egy erre emlékeztető dolog, amikor is a főhős a másfél szobás apartmanjából járt át a “rémálom világba”, aztán néha visszajött a szobába, hogy pihenjen és regenerálódjon - egészen addig, amíg egyszer csak a másik oldal kezdett el őhozzá átjárni a valóságba. Ebben a regényben vélhetően minden rossz a két fiú és két lány közötti szexuális feszültségből ered, meg az álomvilág önhatalmú manipulációjából, de erre derítsen fényt mindenki maga. Én annyira nem voltam elragadtatva a műtől, gyenge közepesre értékelném, bár végig megmaradt a búskomor hangulata és volt benne néhány kísérteties elem is, de sf-nek kevés volt, horrornak pedig gyenusz. Hát, legalább olcsón adták az antikban. Hanem a nyomda elég gány munkát végzett: a fígyel, úgye, búgyi és társaik így, hosszú ékezettel kerültek rá a papírra. Szégyen.

A tavalyi év egyik agyonhájpolt könyvújdonsága Ransom Riggs Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei című regénye volt. No, még leírni is elég kacifántos, én sem jegyeztem meg első hallásra, pedig játszottam is érte egy könyves blogon (persze nem nyertem meg). Sok helyen olvashattok róla ismertetőt és kritikát, ami az én malmomra hajtja a vizet, hiszen nekem így nem kell mással foglalkoznom, mint a borítókkal (bár azok meg sajnos egytől-egyig ugyanazt ábrázolják). Ennek ellenére, mint azt már megszokhattátok, azért nem hanyagolom el az ismertetést sem, csak rövidre fogom. Tök felesleges bármiféle nagy varázslatot beleképzelni ebbe a könyvbe, nem szabad hinni a fülszövegnek, nem lesz itt semmiféle borzongás, meg hátborzongatás, csak egy kertévés délutáni fantasy matiné keretei közé simán beilleszthető, ámbár kicsit talán rendhagyó kalandról van szó. Talán rosszul is fogalmazok, mert a kaland kicsit sem rendhagyó, inkább maga a könyv tér el a megszokottól. Ami a kalandot illeti: adott egy kisvárosi különc srác (a szokásos szürke mellékszereplő szülőkkel - elvarázsolt apa, minden lében kanál muter, stikkes nagybácsi), akit a nagyapja szédít mindenféle tündérmesékkel. Aztán amikor az öreg harcost kinyírja egy szörny, amit csak a főszereplő, Jacob lát, akkor persze nem hisz neki senki, ezért a maga feje után indulva felderíti, hogy mi igaz a nagyapja történeteiből. Vajon tényleg igazak és léteznek azok a különleges gyermekek, akikről az öreg a fotókat mutogatta? Természetesen igen, ahogy majd rájön az olvasó is. Szóval a kaland mégsem rendhagyó, inkább maga a kiadvány, abban a tekintetben legalábbis, hogy a szerző nem bíz semmit sem a fantáziára, véletlennek helye nincs: minden fontosabb szereplőről és eseményről láthatunk egy-egy fotót a regényben, hogy pontos képet alkothassunk az egész csapatról. Oké, sejtem, hogy nem így van, hanem éppen fordítva, legalábbis asszem; nem arról van itt szó, hogy a szerző mindent szánkba akar rágni, csírjában fojtva el az olvasói képezelet szárnyalását - a fotók nyilván színesítésnek, hangulatteremtésnek kerültek a könyvbe és erre a célra tökéletesen meg is felelnek, bár én akkor már lehet, hogy inkább képregényt olvasnék. Sőt, szerintem úgy volt, hogy a szerző rátalált ezekre a régi felvételekre és ezekről aztán elképzelt maga előtt egy meseszerű gyermekotthont, tele X-men fiúkkal és lányokkal, aztán kanyarintott hozzájuk egy lájtos fantasy regényt, ami valamiképpen bejött neki (lusta voltam után olvasni, Riggs biztos lenyilatkozza valahol az ötlet eredetét). Nem rossz könyv egyébként, én nem akarok senkit sem lebeszélni róla, még ha úgy is tűnik, pláne, hogy Gálvölgyi Judit hozzáértő fordításában látott napvilágot, mindössze arról van szó, hogy távolról sem olyan korszakalkotó, mint amilyen színben feltüntetni próbálják. Folytatása is lesz biztos, de én szerintem arra már nem szánok időt.

Képzeljük el, hogy a zombi apokalipszist követő éveket Vuity Tvrtko azzal tölti, hogy megkeresse és megszólaltassa azokat az riportalanyokat, akik visszaemlékezései alapján megírhatná a zombiháború hiteles, több szemszögből is alátámasztott történetét (mondjuk Pokoli zombik vagy A holtak pokla címmel :)) és akkor nagyjából képet alkothatunk arról, hogy mire is számítsunk, ha belefogunk Max Brooks “riport kötetébe”. Nagy húzás volt erről az oldalról megközelíteni a témát és talán a leginkább ezt tudtam díjazni a könyvben, mivel így nem egy főhős / csapat mesés kalandjain keresztül ismeri meg az ember a zombik tündöklését és bukását (ami bizonyos szinten tutira erőltetett lett volna, hiszen honnan értesülhettek volna olyan eseményekről, amiket az író így viszont nyugodtan papírra vethetett), hanem az oknyomozó riporter által elénk tárt, az eseményeket különböző helyen és időben átélt alanyok tolmácsolásában. A könyvet a tulajdonképpeni beszélgetések tagolják fejezetekre. A könyv erőssége, hogy a szemtanúk szájából olyan részleteket tudhatunk meg, amelyek a zombifilmekből rendszerint kimaradnak (nyilván az játékidő rövidsége miatt, illetve hogy egy horrorfilmben nem ezek a hangsúlyos részek): pl. hogy hogyan játszott közre a zombivírus terjedésében az embercsempészet, az illegális emberkereskedelem vagy a kábítószerélvezet, hogy miként próbálta kideríteni az egyes nemzetek katonai hírszerzése, hogy mi is ez az egész “feltámadnak a halottak” história, hogy mihez kezdenek magukkal a diplomás semmirekellők, amikor újra beköszöntenek a vadnyugati körülmények és két kezük munkájával kell harcolniuk az életükért vagy hogy milyen húzásokkal próbáltak meggazdagodni az olyan törtetők, akik még a fertőzéstől rettegő embereken sem szégyelltek nyerészkedni. Összességében véve igen sok aspektusból megismerhetjük a kataklizma hónapjait, egyáltalán nem mondhatjuk azt, hogy “na, már megint itt van egy élőhalottas könyv”. Bár klasszikus értelemben véve a zombis téma a horror tárgykörébe tartozik, én ezt a könyvet azoknak is bátran ajánlom, akik nem csípik a csoszogó halottakat - szerintem egyáltalán nem félelmetes az írás, a zombik is inkább csak egy hátteret biztosítanak egy jó kis poszt-apokaliptikus tanulmány számára. Hiszen tudjuk, hogy az ilyen művek elsősorban a világégés utáni életet igyekeznek bemutatni és azon spekulálnak, hogy újjá lehet-e építeni a civilizációt, mekkora küzdelmet kell folytatni a túlélésért, milyen szintről kell újrakezdeni az életet, meg ilyesmi. Erre a dolgozatra csillagos ötöst adnék.

Egyes alkotók műveit olvasva az embernek olyasféle gondolatai támadnak, hogy ekkora gané elkövetésére még akár ő is képes lenne (bár az ilyesfajta megállapításokat tényleges alkotói folyamat rendszerint már nem szokta követni - nálam legalábbis), más szerzők könyveit forgatva pedig mélységesen elszégyelli magát, hogy valaha is megpróbálkozott az írással. Szerintem Jókai Mórt nyugodt lélekkel ez utóbbi kategória halhatatlanjai közé sorolhatjuk. Nem akarok előhozakodni az alkotói pályájának állomásaival és műveivel, mert más íróknál sem szoktam ezt megtenni, nyilván nem is szükséges, mert aki ezt a blogot olvassa, az elvileg járt iskolába és (elvileg) olvasnia kellett tőle valamelyik vaskosabb munkáját. Maradjuk inkább annyiban, hogy elég jó beszélőkéje van. Az Óceánia című kötet a fantasztikus irodalom keretei közé beilleszthető írásait tartalmazza, nem tudom, hogy az összeset-e, de legalábbis egy regényt és négy novellát (bár szerintem édeskevés közük van a sci-fihez, de ez ne zavarjon senkit :)). A válogatás első felét az Ahol a pénz nem isten című regény teszi ki. Ez amolyan utópisztikus írásnak fogható fel, ahol a főszereplő egy idilli szigetre vetődik, ahol “a pénz nem isten”, csupa rendes, dolgos ember lakja, a létező legidálisabb hely a taposómalomban megfáradt lélek számára (hát én személy szerint csak az Arany embert olvastam az írótól, ami elég csekély rálátást biztosít a szerző munkásságára, de nekem rögtön Timár Mihály és Senki szigete villant be). Ugyan kinek nem jutott még eszébe, hogy csapot-papot hátrahagyva leléceljen a világból és maga mögött hagyja a sok szart? “Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni!”, valahogy így szólt a fáma. Ezek szerint néhanap Jókainak is biztos megfordult a fejében a gondolat, nem csak Woody Allennek. Kérdés, hogy van-e esély a kiszállásra vagy a Paradicsomba is követi ez embert a külvilág mocska? Mondjuk hogy mennyire is beszélhetünk egyáltalán a külvilág mocskáról, azon érdemes elmerengeni...könnyen lehet, hogy maga a menekülő ember viszi be magával azokat a dolgokat, amik elől el akar szaladni - gyarló emberi mivoltunkat sokan a megvalósult utópiában sem képesek megtagadni.