Tudományos - fantasztikus regények borítói

Szerintem a szovjet sci-fi szerzők legalább annyira kedvelik a laboratóriumok és munkaközösségek világát, mint mondjuk az amerikai filmesek a bírósági tárgyalótermek hangulatát. Ha a szovjetekre gondolok, el sem tudok igazán képzelni magányosan dolgozó embereket, hanem rögtön brigádok, csoportok, testületek, szövetségek, kollektívák, élmunkások, ötéves tervek meg effélék jutnak az eszembe. De kivel dolgozna legszívesebben az, aki magában, a világtól elzárva szeretné végezni korszakalkotó tevékenységét? Nyilván nem a lógósokkal meg a középszerű elmékkel, akiket a hozzánemértő felsőbb körök mellé rendelnek és talán a hasonló brilliáns agyak is csak gondot jelentenek, hiszen elképzelhető, hogy másképp látják a világot, folyton csak ellenkezni fognak, más irányba indulnak el - a legjobb nyilván az lenne, ha meg tudnánk többszörözni önmagunkat; saját magunkban talán csak megbízunk már?! No problemo, csak fel kell találni egy gépet (“anyagépet”), egy szintetizátort, ami akár életet is képes teremteni (vagy szintetizálni vele egy szintetizátort, hogy eljátszhassuk rajta a Barátok közt főcímzenéjét :D)! De ha már egyszer képesek vagyunk arra, hogy másolatot készítsünk magunkról, akkor nem lenne már ésszerűbb, ha megpróbálnánk kipofozni kicsit a megszokott, ám kifogásolt formákat, aztán szétnézni belül is, hogy az egészségen és a szellemi teljesítményen is javítsunk? Ilyen csapattal már megéri munkaközösséget alkotni! Érdemes elolvasni, jó könyv az emberről és arról, hogy lehetne az emberiséget szebbé-jobbá tenni tesi-lelki értelemben, komoly a témája és az írásmód is, csak én humorizáltam el a dolgot, ne is törődjetek velem. [Jut eszembe: ezer éve meg van már írva a Frankensteinről szóló posztom is, csak valahogy mindig más kerül elé...]

Nos, jó pár év eltelt azóta, hogy ezt a novellagyűjteményt olvastam, ezért nem is emlékszem belőle konkrétan semmire a címén és azon kívül, hogy annyira tetszett, hogy sebtiben megszereztem A tetovált ember című könyvet is, aztán meg még az agavés Bradbury-sorozatból is a polcomra pakoltam az első hármat (a többit meg a kívánságlistámra), bár azokat még nem olvastam el. A második kiadásból, ami az Európa Könyvkiadó égisze alatt jelent meg, annyi példányt kiadtak, hogy szinte bármelyik antikváriumban meglapul vagy fél tucat, ráadásul ez a kiadás (és az első is) tartalmazza az egyik leg(el)ismertett disztópikus víziót, a Fahrenheit 451 című kisregényt, amit elolvasva kissé más képet alkothatunk a tűzoltókról, mint ami eddig élt a gondolatainkban. A regény legutóbbi magyar kiadásából ez a történet kimaradt - nyilván saját kötetet fog kapni majd, ha eljön az ideje. No de vissza a Marsbéli krónikákhoz: túl azon, hogy a borítókat természetesen összegyűjtöttem és alant megtekinthetőek, ezúttal azt kérném, hogy ti írjátok le a véleményeteket, kritikáitokat, emlékeiteket a könyvről vagy annak valamely történetéről. Aki veszi a fáradtságot és kommentel, az esélyt szerez rá, hogy megnyerje a könyvből készült háromrészes minisorozat díszdobozos dvdjét (igaz, nem bontatlan, mert már megnéztem, de attól még vatta új állapotban van), valamint ajándékba az Anachronox: a film című duplalemezes csodát is elküldöm neki. Mivel hétvégén elmegyek nyaralni, ezért bő két hét áll a játékos kedvű kommentelők részére, ami szerintem arra is bőven elég, hogy az is elolvassa a művet, aki még csak most hall róla először :) Azokat sem szeretném kizárni a játékból, akik csak annyit hajlandóak leírni, hogy “első” vagy “szeretnék játszani”, ezért bármilyen (de azért kulturált :)) komment játszik - aki viszont konkrétan a könyvvel kapcsolatban ír véleményt, annak a nevét kétszer teszem bele a kalapba. Jó kommentelést!

UPDATE: A bejegyzés publikálása után pár órával jött a hír, hogy a mai nap elhunyt Ray Bradbury. Nyugodjék békében!

UPDATE #2: Kedves Mindenki (értem ez alatt azt a három embert, aki vette a fáradságot és kommentelt)! Az igen gyér hozzászólási kedv miatt úgy döntöttem, hogy a játék "bő két hét"-ben megállapított sorsolási határidejét pontosan két hétre változtatom meg, hiszen hármótokon kívül senki sem jelentkezett a nagyszerű nyereményért folytatott küzdelemre. A sorsolást pár perccel ezelőtt meg is tartottam (elég sokáig - RolloJuve jelentkezéséig - úgy tűnt, hogy erre elegendő lesz egy sima pénzérme is, de így kénytelen voltam "bonyolultabb" eszközhöz folyamodni). A szerencse ezúttal a ker0 nevű kedves ismeretlen hozzászólónak kedvezett :D Gratulálok, mindenkinek köszönöm a részvételt! (hehe: a díszdoboz 3 dvd-t tartalmaz, amit így akár szét is oszthatnék közöttetek, de az igazán nem lenne fair a győztessel szemben :))

Hát ezt is megértük! Immár két teljes (tulajdonképpen megszakítások nélküli) évet tudhat maga mögött a Tufabor, a bő három tucat ember figyelmére érdemes sci-fi könyves blog :) Ilyenkor számadást szokás végezni, ami tekintve, hogy egy korábbi bejegyzés a Századik címet viselte, nem is annyira nehéz. Tehát: 2 év, 100 könyv + az apró, ami alatt leginkább pár képregényt és néhány sf témájú fotót értek. Nosztalgiázzunk. Milyen megfontolásból jött létre a Tufabor? Fene se tudja, de valahol ott kezdődött, hogy katalogizálni kezdtem a könyveimet. Legelőször a LibraryThing honlapjába botlottam bele, de sajnos az ingyenes regisztráció csak limitált számú könyv katalogizálását tette lehetővé. Ekkoriban kezdte szárnyait bontogatni több ilyen tematikájú magyar oldal is, ismerősöm a Molyt ajánlotta nekem, csakhogy mikor arra került volna a sor, hogy megkeressem a neten, már nem emlékeztem a nevére - így lyukadtam ki végül a Könyvkolóniánál, amit azóta sem bántam meg. Ha már a szárnyak bontogatásáról esett szó, a tudományos-fantasztikus irodalom iránt is ezidőtájt nőtt meg a érdeklődésem. Szóval katalogizáltam, vittem fel a könyveimet, egyiket a másik után, az adatlapok szerkesztése pedig azzal járt együtt, hogy borítóképeket kellett feltölteni az kötetekhez (jó pár száz könyvet és borító töltöttem fel pár hét alatt). Azt látva, hogy a Kolónián elég könnyen és célszerűen tudom vezetni az aktuális olvasmányaimat, egészen felvillanyozódtam, már ami az olvasást illeti, sőt itt lehetőség nyílt a könyvkritika írásra is, amit bár kipróbáltam, de nem éreztem magamban elég affinitást hozzá. Innen már csak egy lépés kellett; a következő lökést a blog funkció megjelenése jelentette Kolónián, bár erről hamar kiderült, hogy nem kifejezetten az én ízlésemnek és elképzeléseimnek való, de mégis ez adta az ötletet (a borító gyűjtögetésben ekkor már nagyon benne voltam): talán ha nem könyvkritikákat írnék, hanem inkább “csak” ismertetőket (biztos érzitek a különbséget a kettő között) és egy blogban rendszeresíteném az olvasmányaimat (ahogy egyébként már láttam is sok esetben), azaz kvázi olvasónaplót vezetnék (amit viszont az iskolában érdekes módon gyűlöltem készíteni), akkor talán az olvasás még érdekesebb lehetne. Ekkortól számított legelső olvasmányaim egyike a Hozsánna néked, Leibowitz! volt, ami annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy az adatlap feltöltés közben elkezdtem kutakodni a külföldi kiadások borítói között is - no és innen már minden történelem: kipattant az isteni szikra a borító gyűjteményről, szinte rögtön beugrott a fülbemászó Tufabor név, elindítottam az oldalt az Indán, kipofoztam a külcsínt, csiszolgattam a belbecst, reklámozgattam magam (minimális sikerrel, teszem hozzá :)) stb. A Tufaborral egyébként még egy HTC hűtőmágnest is nyertem egy évvel ezelőtt valami bannerkipakolós versenyen. Biztos egy okostelefont mintázott, sosem vettem át...

Nem is olyan régen egy messzi-messzi galaxisban megtekinthettétek a Túl a kék eseményhorizonton című Frederik Pohl regény borítóit. Mivel az említett kötetről írt pár mondatban már akkor is kifejtettem, hogy az ismertetőt gyakorlatilag a folytatás, a Találkozás a hícsíkkel olvasása közben (és nagyrészt az abból merített ismeretanyag alapján) írtam, így bizonyára senki sem ér különösebben nagy meglepetésként, hogy most az Átjáró sorozat 3. részének borítóinak is szentelek egy bejegyzést. A könyvet nem túl régen fejeztem be, ezért most nem áll fent hasonló szituáció, mint a megelőző kötet taglalása kapcsán, ugyanakkor ez sajnos azt is jelenti, hogy még nem olvastam el a negyedik részt, a Hícsík krónikáit (viszont már beszereztem, ami azért egy lépéssel közelebb visz a célhoz - bár ha azt vesszük, van egy pár sorozat még, ami már pár éve a polcomon porosodik, pedig már éppen ideje lenne sorra keríteni őket). [ezt a szöveget egy pár hónappal ezelőtt írtam, azóta elolvastam!] Egyben azt is megemlítem rögtön az elején, amíg véletlen el nem felejtem, hogy ezt a részt már az a Kiss Tamás fordította, akivel viszont az első rész kapcsán készítettem interjút. Győzze követni az ember... A szerző nem csapja be az embert a címmel: ebben az epizódban valóban találkozhatunk a hícsíkkel, megismerkedhetünk velük szemtől szemben, megtudhatjuk a háttértörténetüket, vagy legalábbis annak egy kis szeletét. Több régi ismerőst láthatunk a viszont mind az első, mind pedig a második részből, példának okáért feltűnik a színen Sigfrid is, ezúttal viszont az idegesítő von Shrink név is újra a régi pompájában csillog: Kiss Tamásnak hála ismét az eredeti Sigfrid von Ideg fordításban tűnik fel, bár csak rövid epizódszerep erejéig (helyét lényegében teljesen átveszi Albert, aki viszont vicces kis keretes szövegekkel, szövegdobozokkal lépten-nyomon hozzáfűz valami nagyon tudományos kiegészítést a sztorihoz). Robin továbbra is a világ egyik legbefolyásosabb (csak sajnos nem a legegészségesebb) emberének szerepében tetszeleg, akit felesége, a kitűnő üzletasszony és programozó, Essie kísér mindenhová. Rohangásznivaló ugyanis akad bőven: a “hagyományos módszerekkel” és a telepatikus “sokk-bombákkal” operáló terroristák már-már napi szinten nyomorgatják az emberiséget, a forrongó népek egyre elégedetlenebbek a földi állapotokkal, ennek tetejében meg még ott vannak Robin szokásos lelkiismereti és magánéleti problémái, no meg a hanyatló egészségi állapota, ami folyamatosan növekvő terhet ró a vállára (tudniillik egyre nehezebbé válik életben maradnia). Hogy mi sül ki ebből? Nem akarok lelombozni senkit, de elég kis lépésekben halad a történetfolyam, úgyhogy aki belekezdett a sorozatba, az valószínűleg ezt a regény követően sem ússza meg, hogy ne szánjon időt a következő rész(ek)re is, már ha egyáltalán szeretné tudni, hogy hová is fog kilyukadni ez az egész hícsís hecehurca. Én sem állíthatom 100%-ig, hogy a cirka 360 oldal elolvasása után sokkal okosabb lettem bármiféle tekintetben, sőt Pohl ravaszul elérte, hogy a megválaszolatlan kérdések miatt kezembe vegyem a következő részt is. Persze elolvasásra azért ajánlom, nem rossz könyvecske, de igazán jó szívvel ezt már tényleg csak azoknak tudom javasolni, akik olvasták az első két részt (de legalább az elsőt) és elszánták magukat, hogy a következőt is el fogják olvasni.

A sci-fi “újra felfedezését” Asimov Alapítványával és Lem Solarisával kezdtem (ezek előtt is olvastam ugyan sci-fit, de kb. egy évtizeddel korábban és akkor is inkább a kalandosabb fajtából valókat). Azt gondoltam akkor: na tessék, az embernek az ilyen igényes, ötletes, lebilincselő, elgondolkodtató regények miatt érdemes tudományos-fantasztikus könyveket olvasnia. Azután belevetettem magamat a mindenféle sf regények kavalkádjába, megvettem a Sci-fi Mesterei sorozatot, meg a Galaktika Baráti Kör kiadványait, szert tettem egy rakás kötetre a Kossuth Fantasztikus sorozatból, de valahogy egyikben sem kapott helyet Stanislaw Lem, ezért aztán a Solaris után egy pár éves űr következett, amit csak nemrégiben töltöttem be, elsőként a Visszatérés című regény végigolvasásával, majd azt követően Az Úr hangja című remekkel. Ismétlem magamat: az ilyen regények miatt érdemes tudományos-fantasztikus könyveket olvasni. Nem állítom, hogy nem gyűlt meg vele a bajom, mert tele van a legkülönfélébb tudományos, filozófia, vallási és morális eszmefuttatásokkal, körítve számomra totál ismeretlen latin kifejezésekkel (persze ez az én egyéni szocproblémám, meg amúgy is minden Lem történetbe jut belőlük vagy egy tucat) és abban is majdnem biztos vagyok, hogy a regény bonyolult filozófiai, lélektani fejtegetésekbe bocsátkozó előszava már rögtön a legelején igen jó eséllyel veszi el az egyszeri olvasó kedvét attól, hogy tovább haladjon a könyvvel, holott ekkor még igazából szó sem esik arról, amiről a történet szól: az Üzenetről és az annak megfejtésére tett kísérletekről. Ismerjük már ezeket a fajta Üzeneteket, meg Első Találkozásokat, hiszen jó pár sci-fi mű szól pont erről a témáról, Lem regényét azonban átitatta az a fajta, nekem valamiért nagyon is tetsző kritikus szemléletmód, ami miatt sokkal szívesebben olvastam, mint bármelyik könyvet ebben a tárgykörben (és ehhez még valószínűleg a történetnek hátteret biztosító, paranoid hidegháborús éra is jócskán hozzájárulhatott). Azt hiszem, jól látja a szerző, hogy mennyire reménytelen az emberiség kísérlete arra, hogy megértsen egy (vélhetően) felsőbb értelemtől származó csillagközi üzenetet, amikor bármiről van szó, képtelen tovább látni a saját orránál, fajának érdekeit nem képes belátni, pusztítja a környezetét, irtja társait, értelmének jelentős hányadát tök felesleges vagy egyenesen ártó szándékú dolgokra pazarolja el, a tudósok pedig a politika és a tőke pórázon rángatott kiszolgálói (legalábbis az embernek ez a benyomása támad...de tisztelet a kivételnek, biztos léteznek tisztességes példányai is nemes fajunknak :).