Tudományos - fantasztikus regények borítói

Olykor-olykor előfordul, hogy a szépirodalmi igényesség bemerészkedik a mostoha gyereknek számító tudományos-fantasztikum birodalmába - ezek lesznek azok a sci-finek is kinevezhető könyvek, amelyeket még az iskolában sem szégyelnek tanítani, gondoljunk például az 1984 című remekre, a Frankensteinre (hamarosan! :)) vagy éppen a Gépnarancsra (viszont fordítva is előfordul a dolog: pl. Bradbury vagy Lem egyes alkotásai esetében sci-fi szerzők szépirodalmi minőségű műveiről is beszélhetünk). Daniel Keyes Virágot Algernonnak című történetét én ugyancsak ebbe a csoportba sorolnám, pár hete még kérdés is volt a Maradj talpon! című vetélkedő műsorban (ez mondjuk nem tudom mennyire emeli meg egy könyv elismertségét, de pont láttam ezt az adást, ezért gondoltam, hogy megemlítem). Ebben a történetben is egy agyműtétet követnek le főhősünkön, akárcsak Az átprogramozott emberben, ahol szintén egy férfi esik az orvostudomány áldozatául, bár teljesen más célból és Keyest nem is tudományos részletek érdeklik, ezekre szinte szót sem veszteget. Charlie Gordon, a regény főszereplője egy értelmi képességek tekintetében erősen elmaradott ember, aki azonban jólelkű, kedves, becsületes és nagyon szeretne okos lenni, csak hát éppen nem sikerül neki - egészen addig, amíg ki nem választják egy áttörő jelentőségűnek tűnő orvostudományi kísérlet alanyául. Egy nyisszantás itt, egy másik ott és Charile-t már meg is műtötték, nincs más hátra, mint várni a hatást, az intelligencia drasztikus megemelkedését, hiszen az előzetes állat kísérletek során a laboratóriumi fehér egér, Algernon képességei is rendkívüli mértékű fejlődésnek indultak, méghozzá látszólag a mellékhatásokat is sikerült kiküszöbölni...(nem véletlen a három pont, de nem akarok spoilerezni. Elég kegyetlen húzása a regénynek.) Mint írtam, az írót nem a tudományos és technikai részletek érdeklik; a történet az emberi lélekre, a társas kapcsolatok alakulására összpontosít. Hogyan viseli Charlie az életében egy csapásra beállt változásokat, hogyan képes feldolgozni mindazt a rengeteg, jótékony homály borította emléket, ami agyának rejtett zugaiban lappangott, s melyeket most felszabadított a sebészek szikéje? És fordítva is: vajon a környezete képes-e elfogadni és kezelni az egykor kedves, de bárgyú fickónál beállt 180 fokos fordulatot, mely során hihetetlenül intelligenssé (értsd: mindenki másnál intelligensebbé) válik, viszont érzelmek terén egy faragatlan tuskó lesz belőle? Érdemes elolvasni!

Ha nem számolom a képregényeket, meg az Anachronoxot, meg a többi "filler" posztot akkor már megint be kell jelentenem egy jubileumi eseményt [trombita harsog, dob pereg]: elérkeztünk a 100. könyvhöz (...nem akarok nagyon előreszaladni, de a közeljövőben is lesz egy ilyen “már megint” jellegű alkalom)! Ez most egy kissé szentimentálisnak fog hangzani, de ezt a bejegyzést a nagymamám emlékének szeretném szentelni. Erre az az apropó, hogy ő rendkívüli módon szerette a könyveket, nyugdíjas éveiben jószerivel hetente kölcsönzött ki annyi kötetet, mint amennyit én egy-két hónap alatt olvasok el, más meg talán egész életében sem (igaz, mint mondottam, nyugdíjas volt, ezért kitelt az idejéből). Dacára ezt annak, hogy leányiskolát végzett, ami öt vagy hat osztályt jelent - erről igazán példát vehetne az a rengeteg olvasatlan, tahó paraszt, aki ballagás után az általános- és középiskolák kapuin kiesik, de ebbe ne menjünk most bele. Az is igaz, hogy mama nem szerette a sci-fit, ő inkább a krimik, a történelmi regények, valamint a romantikus történetek kedvelője volt, de azért az sokat segít az ember fejlődésében, ha látja, hogy valaki a családban rendszeresen pusztítja a könyveket (fater is nagy olvasó, bár az sf nála sem gyerebe). Arra konkrétan emlékszem, hogy kikölcsönözte Stephen King Végítélet című monstre regényét (szerintem tök véletlenül, vagy a könyvtárosnő benézte a dolgot), de aztán én lettem az, aki nagy örömmel végigolvasta a kétkötetes klasszikust. No, bár a tudományos-fantasztikum és horror az nem az ő asztala volt, de azért a jó sztorikat nagymama is minden bizonnyal szerette. Úgy gondoltam, hogy a Tufabor 100. borító-gyűjteményét is valami igazán rendkívüli, epikus könyvnek kell szentelnem, valami igazán nagy volumenű történetnek.

Emberek, íme az Alapítvány!

Ha akad a közöttetek olyan, aki arra az elhatározásra jut, hogy szeretné elolvasni Az arcnélküli ember című regényt (teszem azt abból a megfontolásból, hogy már Bester másik klasszikusát, a Tigris, Tigris! című művet is olvasta), akkor annak nem a könyvesbolt felé kell vennie az irányt, hanem sokkal inkább a legközelebbi antikvárium felé vagy mondjuk az egyik internetes aukciós portált kellene meglátogatnia, kis hazánkban ugyanis ez a regény könyv alakban nem jelent meg, csak folytatásos formátumban, nevezetesen a Galaktika magazin 1986. évfolyamának négy egymást követő számában. Nem kizárt persze, hogy egyszer valaki rálel és kiadja könyv alakban is, hiszen mégis csak a tudományos-fantasztikus irodalom egyik klasszikus darabjáról van szó, de ettől függetlenül a galaktikás megjelenéssel sincs semmi baj, sőt, Ámon László több tucat igazán művészi illusztrációja díszítette a magazinok lapjait, amik miatt simán érdemes lehet megvásárolni ezt a négy számot (de azért biztos, ami biztos, én digitalizáltam őket; alant láthatóak). Mint ahogy P. K. Dick több regényében is fontos szerepet kapnak a telepatikus képességekkel megáldott/megvert személyek (ő pszionikusoknak és prekogoknak nevezi őket, ha jól emlékszem), úgy "Bester-mester" (bocs a gagyi szójátékért :D) is vonzódni látszik ehhez a témakörhöz, hiszen a Tigrisben is ment azért az agyi energiákkal való büntetés (meg persze a teleportálás), nem is kis mértékben és elmondhatom, itt sem lesz ilyesfajta trükközésekben hiány. Ebben a regényében a prekogokat szupéreknek vagy fürkészeknek nevezik, de tulajdonképpen ugyanazokról a “mutánsok agyturkászokról” van szó: a könyvben gondolatolvasási, gondolatátviteli és különböző befolyásolási képességekkel rendelkező emberek a főbb szereplők, plusz egy “normális ember”, aki viszont egy hataloméhes főgonosz és a Birodalom nevű multicég éléről tör a világ meghódítására és talán nem is teljesen véletlenül kapta az írótól Reich vezetéknevet, akkora hatalommal és csicskahaddal rendelkezik. A négy folytatás egyébként nyilván szándékosan tagolja négy felvonásra ezt a krimibe oltott paranormális sci-fit. Az első színben rögtön megismerkedhetünk az agyafúrt üzletemberrel, aki elköveti azt a bűnt, ami egy gondolatolvasóktól hemzsegő világban már csak nagyon nehezen kivitelezhető: szánt szándékkal elkövet egy gyilkosságot. Egy majdnem tökéletes gyilkosságot, hogy pontosabb legyek, de ahogy az lenni szokott, valamin azért sikerül egy csöppet elcsúsznia. A nyomozó hatóság a legjobb fürkész detektívjét, Lincoln Powellt állítja az ügyre, aki már az elején rájön, hogy nyilvánvalóan a Birodalom vezére a tettes (logikus, ahogy Máté fiam mondaná :)), csakhogy ez még kevés a dicsőséghez, ahhoz előbb valahogy csőbe kell őt húznia, ezért körmönfont macska-egér játékba kezd a galád Reichel, ...vagy talán fordítva, inkább Reich lesz az, aki ördögi praktikák és csatlósok révén csőbe húzza és eltörli Powellt a föld színéről? Hát ezt most nyilván nem fogom elárulni, amiképp a címadó személyéről sem fogom lerántani a leplet, mindenki vegye a fáradságot és olvassa el szépen maga. Nekem jobban tetszett, mint a Tigris, Tigris!, de ez gondolom senki sem érdekel :)

Ezúttal nem untatnék senkit sem azzal, hogy még mennyi elolvasatlan PKD-regény van a polcomon, legyen elég annyi, hogy akad belőlük bőven, ezért tisztességgel fogyasztom őket, ahogy csak kitelik az időmből. Legutóbb az átlagosnál vaskosabbnak tűnő A Titán játékosai mellett döntöttem, ám az elsőre vastagnak tetsző regényről hamar kiderült, hogy csak a hatalmas betűk miatt sikerül ekkorára és tartalmában sem különösebben súlyos az anyag. Sokadjára is előkerülnek Dick mester kedvenc témái: a drogok, a pszik és prekogok, a valóság függönye mögött rejtőző még valóságosabb valóság, no meg a földiek ősellenségei, a titániak (ideje lenne megnéznem, merre van az a Titán :)). Dióhéjban a történetről: a Föld és a Titán háborúját követően az emberiség megmaradt pár millió tagja egy komoly problémával szembesül: a faj szaporodási képessége egy földi “csodafegyver” hatása következtében meglehetősen lecsökken, gyakorlatilag majdnem tökéletes meddőség uralkodik a bolygó lakosai között. Az emberek a titániak (vugok) által rájuk erőltetett Monopoly-szerű (az Ekultúra ismertetőjében is ezt a szót használták, dehát tényleg ez a legmegfelelőbb kifejezés) társasjátékot játszva nyerik el egymástól a birtokokat és az asszonyokat, hogy más és más kombinációban próbálják ki magukat az utódnemzés terén. Aztán ahogy az Dicknél lenni szokott, mindenki gyógyszere elgurul és kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik, az emberek közül sokan álcázott titániak vagy vug szimpatizánsok/bábok, de még a vugok között is vannak rosszak és kevésbé rosszak, a telepaták meg össze-vissza elmepárbajozzák magukat. Nem rossz, nem rossz, csak hát nem is az a korszakalkotó regény. Aki gyűjti a PKD-sorozatot, annak persze majdnem édes mindegy, mennyire jó, hiszen előbb-utóbb úgyis “kötelező” lesz beszerezni ezt a könyvet is, de aki nem gyűjtő csak alkalomszerűen olvas Dicktől, annak inkább az író (méltán) elismertebb munkáit javaslom.