Tudományos - fantasztikus regények borítói

Szégyen, nem szégyen, töredelmesen be kell valljam, hogy mind a főiskolán, mind az egyetemen az anyukám rajzolta meg szinte az összes ábrázoló geometriai házi feladatomat (remélem nem ül össze bizottság, hogy elvegyék a diplomáimat, manapság nem lehet tudni :D). Hát ennyi, túlestem rajta, nem nyomja tovább a lelkemet a titok :D Ami azt illeti, a mai napig is gondban vagyok, ha le kell rajzoljak bizonyos geometriai formákat vagy pl. távolságok megítélésénél, meg általában az ehhez hasonló dolgokkal úgy ahogy vannak hadilábon állok, pedig a szakmámban minimálisan elvárható lenne, hogy legyen szemem az ilyesmihez (még szerencse, hogy gyakrabban kell két dimenziójú alaprajzokat készíteni és költségvetéseket meg műszaki leírásokat írni, mint axonometrikus ábrákat és izometrikus rajzokat kiszenvedni). Na, mindezt csak azért írtam le, mert ha egy mód van rá, akkor mindig szívesebben írok arról, ami egy könyv kapcsán eszembe jut, minthogy a fülszöveggel fárasszam a kedves olvasóimat (azt amúgy is elolvashatja bárki), a Síkföld című kisregényről pedig ez jutott eszembe, mégpedig nem véletlenül. A Síkföld ugyanis egy elég szokatlan kis sztori, amit egy négyzet beszél el, aki a kétdimenziós Síkföld lakója és mint ilyen, nem ismeri a háromdimenziós teret, vagyis a Térföldet. Legalábbis, amíg a Gömb meg nem mutatja neki, de előtte még részletesen megismerhetjük a sík lakóit (pl. a nőket, akik egytől egyig egyenesek, a katonáskodó, munkás-paraszt egyenlőszárú háromszögeket, a felkapaszkodott egyenlőoldalú háromszögeket, az intellektuálisabb sokszögű kasztot, vagy a papi kasztot alkotó köröket), szokásaikat, társadalmukat, kérészéletű ismeretségüket a színekkel és további hasonlóan elmés dolgokat. A főszereplő jó néhány ábrával is illusztrálja mondandóját, amitől a könyv egy általános iskolás matekfüzetre kezd emlékeztetni, de szerencsére komolyabb trigonometriai okfejtésekkel azért nem veszi igénybe az olvasó türelmét. Nem az a megszokott tudományos-fantasztikus alkotás, de érdemes elolvasni, ha másra nem is, az ismeretek felidézésre kitűnően alkalmas és az sem mondható el róla, hogy unalmas lenne, épp ellenkezőleg, kifejezetten szellemes munka. Érdekesség, hogy hazánkban a regény egy másik művel, A nagy számítógép című regénnyel egy kötetben látott napvilágot - mint azt ez alapján sejteni lehet, ez utóbbi borítóira is hamarosan sort fogok keríteni.

Totál valószínűtlennek tartom, hogy lenne olyan személy az olvasóim között, aki ne hallott volna már erről a műről vagy ha másról nem is, a belőle készült 1993-as Spielberg moziról, a Jurassic Parkról (sőt, ami azt illeti, szerintem inkább fordítva lehet: mindenki látta a filmet, de senki sem olvasta a könyvet, ami alapján készült). Az én emlékeim is a filmhez kapcsolódnak, nevezetesen ahhoz, hogy néhány kivételtől - pl. a Star Wars digitálisan felújított változatától, az Ace Ventura 2. részétől vagy a Honfoglalás című magyar csodától - eltekintve soha annyi embert még nem láttam a mi kis helyi mozinkba bezsúfolódni, mint a JP vetítésekor. No persze ez még a plázás mozizás meg a térhatású hangzás korszaka előtt volt, azóta a mozink meg is szűnt, helyét felszántották és behintették sóval, de a dinók megérkezése a mozivászonra az azért tényleg eseményszámba ment a mozirajongók körében :D Crichton könyvein amúgy mindig is éreztem van valami száraz, forgatókönyvszerű vagy ismeretterjesztő újságcikk-szerű ízt, ami biztos megkönnyíti ezeknek a könyveknek a megfilmesítését.

A korábban általam olvasott regényeihez (Az átprogramozott ember és Az Androméda törzs) hasonlóan az Őslénypark is érdekes és ötletes, de azokhoz mérten már jóval vastagabb és ezt a pár száz többlet oldalt nem a tudományos okfejtések, hanem a kalandok láncolata foglalja el, mint mondjuk a Kongóban, ha azzal találkozott már valaki. A történet annyira ismert, hogy részletes ismertetésre különösebben nem is vesztegetném az időt, csak így röviden: egy nagyravágyó aggastyán, bizonyos John Hammond agyából egyszer csak a következő, Frankenstein doktort eszünkbe juttató ötlet pattan ki: “Mi lenne, ha a genetika bámulatos arzenálját kihasználva feltámasztanám a régen kihalt dinoszauruszokat, pikk-pakk berendeznék nekik egy csúcsszuper vadasparkot egy hatósági ellenőrző szervektől távoli szigeten, aztán kasszíroznék egy nagy valag zsetont az őslényparkba kilátogató családok bukszájának rovására? Igen, ezt fogom tenni! Keresek pár zsíros befektetőt, meg pár vadállatokra meg állatkertekre specializált szakembert és nekivágok az évezred üzletének!” Sajnos azonban az alapvető emberi vonások, mint például az ostobaság, a kapzsiság, a felelőtlenség, a felületesség, a szűklátókörűség és más ilyesféle pozitív tulajdonságok hathatós közrejátszása folytán a terv dugába dől, a dinók elszabadulnak és szép sorjában befalják a Föld legújabb urait. Ne törjön le senkit, hogy egy közel 600 oldalas könyvről van szó, nagy betűkkel van nyomtatva, tele van rakva számítógépes grafikákkal, úgyhogy elég gyorsan lehet vele haladni, kb. egy 300 oldalas galaktikás kiadványnak felelhet meg a terjedelme. Bizonyára sokak polcán meglapul némi dinoszauruszos szakirodalom, legalábbis ha abból indulok ki, hogy anno ifjúkoromban én is kaptam egy “kis dinóhatározót” (noha be kell valljam, sosem olvastam el, csak az illusztrációkat nézegettem végig). Nos, nekem most már egyel ilyen könyvem több van; nem hiszem, hogy újra fogom még olvasni, de egyszeri alkalomra teljesen jó szórakozást nyújtott.

Az általam eddig elolvasott három Beljajev alkotás közül A levegőkereskedő tetszett a legjobban. Elég jó kis mese volt, valamiért a Karel Zeman által készített lenyűgöző Verne- megfilmesítésnek, az Ördögi találmánynak a történetét juttatta az eszembe (azért nem azt írom, hogy Verne regényekre emlékeztetett, mert azok valahogy kimaradtak az életemből). A regényben egy szovjet jómunkásember meteorológus és jakut segítője egy különös jelenség nyomába ered: a Föld légköréből ugyanis egyre több levegő távozik és minden jel szerint egy bizonyos helyen tűnik el, valahol Szibéria hóborította vidékén. Hamarosan kiderül, hogy az atmoszféra ritkulása nem a természeti erők következménye; sokkal inkább egy James Bond főellenségnek is beillő szenvtelen és hataloméhes mágnás keze van a dologban, aki földalatti járatokban tárolja az összesűrített és cseppfolyósított levegőt, hatalmas feldolgozó üzemében pedig akaratuk ellenére tartja fogva a szakma kiválóságait, hogy azok az ő érdekei szerint dolgozzanak (emlékezzünk csak vissza: Kern doktor is “így tartotta fogva” Dowell professzor fejét). Az egész mű csak attól kezdve válik kissé megmosolyogtatóvá, amikor napvilágra kerülnek a levegőkereskedő üzleti érdekeltségei és kiderül, hogy tulajdonképpen a nagytőkés kapitalisták próbálják meg ilymódon elnyomni és kizsákmányolni a kommunista munkásosztályt...de szerintem egy 1929-ben kiadott regénynél efölött talán még szemet is hunyhatunk. Kapunk persze szerelmi szálat is, ahogyan azt ezt el is várjuk Beljajevtől. Ifjúsági regény kategória.

Korábban talán esett már arról szó, hogy én inkább csak a Valhalla fantasy vonalán haladva olvasgattam a hangzatos külföldi álnevek mögé rejtőzködő magyar szerzők alkotásait, a sci-fi területére akkoriban nem is nagyon merészkedtem be. Ezek az írások amúgy többé-kevésbé tetszettek, bár volt közöttük rettenetesen gagyi is, ahogy így 15-20 év távlatából visszaemlékszem. Mindenesetre a Mars 1910 megjelenésének évében én már jó ideje szakítottam a nyolclábú lovas kiadványokkal, hogy Stephen King felé forduljak, úgyhogy egészen eddig kezem ügyébe sem került W. Hamilton Green (Galántai Zoltán) alternatív Földön játszódó regénye. Az igazsághoz tartozik, hogy most is csak azért szántam rá magamat az elolvasására, mert potom pénzért adták az antikváriumban, és még így is megnéztem az interneten, hogy mit írnak róla mások (vegyesek a vélemények, tehát annyira gázos mégsem lehet, hiszen akkor lefikázta volna mindenki - gondoltam). Röviden összefoglalva: meg voltam vele elégedve, bár azt azért nem állítanám, hogy egyértelműen tetszett (a legnagyobb gondom az volt vele, hogy az én ízlésemnek túl "steril" volt - olyan érzés volt olvasni, mintha valami jegyzőkönyv lenne a kezemben). Van a sci-finek ez a fajta vonulata, amelyben folyton mindenféle félig/teljesen fiktív márkanevekkel, földrajzi helynevekkel és tudományosnak hangzó eljárások neveivel bombázzák az embert, nyilván a hangulat megteremtése végett, de ez nem mindig működik - nos, a Mars 1910 szerzője is elárasztja az olvasót az ilyesféle nevektől, kifejezésektől hemzsegő mondatokkal, csakhogy ebben az esetben ez szerencsére nem vált a könyv kárára. A regény külön érdeme, hogy a steampunk vonalat követi - gőztankok, léghajók, szegecselt acéllemez búvárruhák meg ami kell - és nekem nem rémlik, hogy ‘98-ban akkora nagy gőzpunk mizéria lett volna errefelé, mint mostanság (akkoriban én úgy emlékszem inkább a cyberpunk irányzat dívott, bár az is igaz, hogy a Gibson-Sterling páros A gépezet című regényét külföldön már 1990-ben kiadták, de nálunk csak 2005-ben jelent meg - a szerzővel Acélpatkány által készített interjúból azonban kiderül, hogy WHG eredetiben olvasta a regényt, nyilván merített is belőle), ebből a szempontból tehát egy előremutató könyvről beszélhetünk, már ami kis hazánkat illeti (vagy pedig arról van szó, hogy fingom sincs a hazai gőzpunk történetéről :)). Maga a regény szuperképességű titkosügynökök élete/halála körül bonyolódik, normális ember szinte nincs is a könyvben, mindenki vagy besúgó vagy tudós vagy James Bond extrákkal megfejelve. A könyvben előrehaladva kibontakozik előttünk egy nagyhatalmi harcoktól megnyomorított világ, ahol a nemzetek a legkülönbözőbb (nem egyszer az író fantáziáját dicsérő, igen ötletes) technológia/fiziológiai/pszichikai eljárásokkal készítik (f)el saját, terminátoroknak is beillő titkosügynökeiket. No és a könyv nevében sem véletlenül szerepel a Mars - főszereplő kémeinknek ugyanis sikerül egy olyan szarba tenyerelniük, ami már meghalad minden korábban általuk ismert léptéket; vajon mit ér a felkészültségük, ha nem egy másik földi ember ellen kell felvenni a harcot a nemzet nevében, hanem a rabszolgasorsra szánt emberiség érdekében kell cselekedni a hideg értelmet megtestesítő marsi hódítókkal szemben? Erre is választ kap, aki elolvassa a regényt. Előre szólok, sokat fognak benne fulladozni.

A negyedik, egyben utolsó negyedhez ért a Különös históriák kisregényeit taglaló sorozatom. Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetét szerintem senkinek sem kell különösebben bemutatnom; az “őrült tudósos” sztorik egyik legismertebb, legmeghatározóbb gyöngyszeméről van szó. Dr. Jekyll olyan kollégái mellé sorolható, mint Dr. Faust, Dr. Frankenstein vagy Griffin, a láthatatlan ember - hogy melyikük őrültebb, az döntse el mindenki saját maga. Csak pár szóban: a jó öreg Dr. Jekyll egy kísérletező kedvű, nagy megbecsülésnek és tiszteletnek örvendő tudós férfiú, akinek lombikjában megszületik az a gonosz vegyület, ami felszínre hozza az emberben elnyomott másik ént - a doktor ugyanis rájön, hogy nincsen fekete vagy fehér lelkülettel rendelkező ember; mindenkiben megtalálható a jó és a rossz csírája is, a kérdés csak az, hogy az élet során melyik kerül fölénybe, melyik fél győz a személyiség fölött, s zárja sötét/világos kisöccsét az agy egy eldugott zugába. Dr. Jekyll a felfedezésig az úriemberek társaságának mintapéldánya volt - benne a jó győzött...de nem örökre! A vegyület lenyelésével ledobja láncait a benne rejlő aljas, gyilkos ösztön és világra hozza Mr. Hyde-ot. Egy tonna zanzásított borító és jó pár képregény, hogy eléggé el tudjatok mélyedni a témában.